Guillermo del Torót nem kell bemutatni senkinek, a rendező neve egybefonódik a gótikus látványvilággal, romantikus történetekkel és aprólékos effektekkel. A Frankenstein megfilmesítése régóta dédelgetett gyermekkori álma volt, amelyre számos korábbi projekt után végre lehetőséget kapott a Netflixtől. Az eredmény egy monumentális audiovizuális orgia, amelyben az alkotó erényei és gyengeségei egyaránt megmutatkoznak. A rendező világlátása és stílusa dominálja a filmet, pont ezért nem tud kiemelkedni más művei közül, és mélyíteni sem tudja a feldolgozást annyi elemmel, ami indokolná a két és fél órás játékidőt. A gótikus-romantikus, enyhén szürrealista alkotások kedvelői meg fogják találni, amit keresnek, a Frankenstein majdnem minden individuális mozzanata a színészektől, a forgatókönyvön át a díszletekig lehengerlő és érzelmekben gazdag, ám a fókusz kissé elveszik a vizualitás csodálásában, és a karakterek kimondottan egyoldalúak maradnak.
A történet egész pontosan követi a könyv struktúráját. Egy sarkvidéki hajós keretsztoriból indulunk, és a cselekményt két eltérő szemszögből ismerjük meg. Nagyobb narratív meglepetésekre nem érdemes számítani, ezt a filmet az alakítások és a látványvilág viszi előre, szerencsére egyikre sem lehet panasz. Victor Frankenstein történetét del Toro megtoldja egy megfeleléskényszerrel játszó apa-fia kapcsolattal.
A film első felében megismerjük, mi viszi rá a tudóst arra, hogy az élet mesterséges létrehozásával kísérletezzen. Ez remek terepet biztosít arra, hogy a rendező változatos helyszíneket és gyönyörű jelmezeket sorakoztasson fel. Meglepő módon nem folyt át horrorirányba a hullák és testrészek mutogatása, viszonylag minimális az erőszakos jelenetek száma.
A lény létrehozása után vált igazán tempót a film, és kimondottan belassul. Ugyan akad pár akciójelenet, ám ezek tényleg csak azért bukkannak fel, hogy a szörny ne csak végtelen szomorkodással töltse ki a játékidőt. Így amennyire izgalmas és gyors a film első fele, annyira komótossá és kiszámíthatóvá válik a vége. A cselekmény ezen a ponton alig tér el a könyvtől, a behúzott, érdekesebb elemek is felszívódnak, és sajnos nagyon érezhető, hogy szinte semmi dilemma sincs a karakterek mögött.
Két főszereplőjének alakítása emeli meg igazán a filmet. Isaac szinte mindenben remekel, Elordi pedig majdnem teljesen eltűnik a lény komplex maszkja mögött, mégis fantasztikusan hozza testbeszédével a gyámoltalan, világát és helyét kereső kreatúra elveszettségét és melankóliáját. Frankenstein szörnyének ábrázolása magával ragadó és tragikus, még annak is, aki nem kedveli a zsánert. Del Toro azonban nem fejleszti tovább figuráit, nincs meglepetés vagy pálfordulás vagy felszín alatti karakterdráma. Victor apakomplexusos; amikor kísérlete sikerül, a halál felett aratott győzelmét képtelen kezelni: a lényt leláncolja, megoldást keresve. Ez remek alap lenne egy célját vesztett figura karakterdrámájára, ám a film nem hagyja, hogy szereplői reflektáljanak a változásokra, így a cselekmény kimerül a családon belüli traumák ciklikusságának ábrázolásában. Témaköre annyi érdekesebb irányba mehetett volna, a teremtő-teremtmény kapcsolattól, biológiai groteszkségén át, az élet értelmének kereséséig. A történet nagyon erősen a szörny oldalán áll, Victort antagonisztikus szerepbe helyezi, amitől megint csak veszít értékéből mindkét karakter dinamikája, és nagyon egyoldalúvá válik a sztori.
Ennél furcsább del Toro másik kontribúciója a sztorihoz: egy szerelmi négyszög kialakítása. Ez nagyon érezhetően a rendező hozománya, több filmjében megjelenik az “ábrándozó nő szerelme egy szörnnyel” motívum, és Mia Goth nem igazán tudta kibontani szerepét. Ennek a szálnak a motivációi kimondottan alulfejlesztettek, ezért a történet utolsó harmada tematikailag csapongónak hat. Ez nem az a film, ami új távlatokat nyit majd a Frankensteini mitológiában vagy ami kortárs problémákat feszegetne egy régi történet köntösében. Üzenetét kissé szájbarágósan kimondatja karaktereivel, nagyon nem fog senki meglepődni, ki a valódi szörny ebben a világban.
A történetvezetési problémák könnyen félrecsúsztathatóak a film hangulata és látványvilága miatt. A lény megjelenítése inkább romantikus, kinézete nem groteszk vagy megbotránkoztató, hanem érzéki és kifinomult. A helyszínek anyagszerűsége és a megfogható díszletek mind remekül beszippantanak a történetbe, annak lassabb pillanataiban is. Egyedül az otromba számítógéppel renderelt állatok hatnak zavarónak ebben az analóg, taktilis világban. A készítők tudják, mitől hat egy jelenet fagyosnak vagy nedvesnek vagy melegnek, és szép lassan vonnak be minket minden helyszínbe, mintha a néző is egy lény lenne, aki először érzékeli a világot.
A Frankenstein talán del Toro legmonumentálisabb filmje, ám közel sem a legjobb munkája. Hasonlóan a Nosferatuhoz, ez inkább egy grandiózus mese, amit mindkét film rendezője szent feladatának látott megfilmesíteni. Egy már ismert történetet kapunk fantasztikus képi világgal és olyan színészi játékkal, hogy okkal kérdezhetjük a streamingszolgáltatót, miért nem küldte moziba ezt a feldolgozást?
78 Frankenstein (2025)
dráma | fantasy | horror | sci-fi
Dr. Pretoriousnak fel kell kutatnia Frankenstein szörnyét, akiről azt hiszik, hogy negyven évvel ezelőtt egy tűzben meghalt, hogy folytatni tudja Dr. Frankenstein kísérleteit. több»
Szereplők: Christoph Waltz, Oscar Isaac, Charles Dance, Jacob Elordi, Nikolaj Lie Kaas
