Önpusztítás

2024.10.24 17:02 Artemisia Olvasottság: 854x

6

Coralie Fargeat Demi Moore nevével fémjelzett testhorrorja májusi, cannes-i világpremierje óta nagy port kavart a nemzetközi sajtóban.

Demi Moore személye, az élete és karrierje, valamint a film szinopszisa közötti kísérteties párhuzamok már önmagukban figyelemre méltóak, aztán elkezdtek a vetítésekről kirohanó, vetítések során hányó emberekről szólni a hírek. Ezeket pedig az olyan kritikák követték, melyek az év, vagy éppen az évtized legsokkolóbb, leggyomorforgatóbb filmjének nevezték.

Mindezek alapján már sejthető volt, hogy nem átlagos vagy könnyen befogadható filmélménnyel lesz dolgunk, de A szer még így is felülmúlt minden várakozást.

A film sokatmondó képsorokkal nyit: egy új csillag felavatását láthatjuk a hollywoodi hírességek sétányán, az ígéretes színésznő, Elizabeth Sparkle nevével. A pompával és dicsfénnyel lerakott csillag aztán hosszú éveken át ki lesz téve az elemek hatásainak. Végül már csupán egy kopott utcakő lesz, mely meg is reped az igénybevételtől.

A csillag valaha körülrajongott tulajdonosát, Elizabeth Sparkle-t (Demi Moore), pedig az 50-hezközelítve, egy reggeli tv-s fitness show arcaként látjuk viszont. Azonban ez az egykori filmsztárhoz méltatlan állapot sem tart már sokáig, ugyanis a csatorna gusztustalanul tenyérbemászó, szexista feje (aki „szolidan” a Harvey névre hallgat) éppen az 50. születésnapján meneszti Elizabeth-et, nem titkoltan azért, mert egy szebb és fiatalabb lányt képzel el a helyére.

Elizabeth önbizalma alapjaiban rendül meg (vagy inkább megszűnik létezni?), és teljes testképzavar lép fel az egyébként gyönyörű nőnél. Kétségbeesése pedig egy baljós döntésben manifesztálódik: kapcsolatba lép egy rejtélyes szert kínáló idegennel. A szer azt ígéri, hogy segítségével létrehozhatjuk önmagunk szebb, fiatalabb és tökéletesebb változatát. Egy tudat - két test, és mindössze egy szabály. 7 nap jár az egyik testnek, 7 nap a másiknak, az egyensúlyt pedig fenn kell tartani, különben visszafordíthatatlan következményekkel számolhatunk.

Elizabeth vállalja a kockázatot, és hamarosan jön az első komolyabb sokkhatás: a meztelen Demi Moore a fürdőszoba padlóján, a hátán keresztül, premier plánba hozza a világra Sue-t, a show biznisz és a male gaze számára teremtett, tökéletes nő prototípusát.

Miközben Sue meghódítja Elizabeth korábbi munkaadóit, sőt egész Amerikát, Elizabeth depressziója, testképzavara és öngyűlölete egyre nagyobb méreteket ölt, ami egyre inkább megnehezíti a létfontosságú egyensúly fenntartását. Ennek pedig olyan elképzelhetetlenül brutális, torz és hányingerkeltően ocsmány következményei lesznek, amire még az edzett testhorror rajongók sem lehetnek eléggé felkészülve.

Testhorrorként igazán rászolgált tehát a hírnevére a film, Coralie Fargeat ugyanis cronenbergi magasságokba emelkedik. Minden rossz, ami csak megtörténhet az emberi testtel, itt garantáltan megtörténik: nyílt sebek, szétszakadó gerinccsatornák, gennyes fekélyek, lerohadó végtagok, kieső szemgolyók, kézzel kihúzott fogak, torzulások, degenerációk, a legkülönfélébb mutációk a lapockából kinövő karokkal és a háton hordott arcokkal, szerteszét spriccelő gennyes vérpatakok és elevenen darabokra hullás...

Az öncélú sokkolás mellett azonban égetően vitriolos társadalom- és rendszerkritikát is megfogalmaz a nőket tárgyiasító és kizsákmányoló, fiatalságkultuszt éltető és tökéletességet kívánó szórakoztatóipar felé.

Ez pedig több tud lenni puszta vádaskodásnál. Sue karakterén keresztül bemutatja, hogy azok az ajtók, amik bezárultak az 50. életévében járó Elizabeth előtt, milyen könnyedén, mintegy varázsütésre nyílnak meg a 20-onéves Sue előtt (még az enyhén féleszűnek látszó szomszéd is dühösen dörömböl az ajtón, mikor azt hiszi, hogy Elizabeth zajong odabent. Amikor azonban meglátja a fiatal és kívánatos Sue-t, inkább felajánlja a segítségét a további barkácsoláshoz).

Elizabeth karakterén keresztül pedig letaglózó hitelességgel mutatja meg, hogy milyen hatással van a személyiségre az, ha pusztán a kora és külseje természetes változásai miatt lekezelik, mellőzik, megalázzák vagy megszégyenítik. Minél több időt tölt Sue testében (ergo minél többet időzik azon, hogy milyennek kellene lennie), Elizabeth annál inkább leértékeli magát. Egyre kevesebbet jár emberek közé, és egyre jobban takargatja a testét, végül már az arcát is eltakarva lép csak ki az utcára. Az egyik legerőteljesebb jelenetben a korához képest irigylésre méltóan szép Elizabeth újra és újra átöltözik, és újrasminkeli magát egy teljesen átlagos fickóval való randira, mert mindig talál magán valami apró szépséghibát. Minden új öltözékkel és sminkkel egyre kétségbeesettebb és dühösebb lesz, végül el sem megy a randira, pedig elsőre is gyönyörű volt.

Később pedig a rendezőnő egyre bizarrabb és drasztikusabb eszközökkel érzékelteti az önutálat és önbántalmazás hatásait Elizabeth külsején; vagyis minél egészségtelenebb és radikálisabb dolgokra hajlandó a tökéletes külsőért, annál radikálisabban árt magának. Pontosan ezt szemlélteti Elizabeth és Sue párharca: ahogy az egyén önmaga ellen fordul a tökéletesség rögeszméje miatt.

Coralie Fargeat mesterművet alkotott, mely a maga nyers, explicit és végletekig brutális nyelvezetével is komplex mondanivalót tud átadni, és releváns tud maradni a néhol gore elemek ellenére is. A koronát pedig a lenyűgöző színészi alakítások teszik fel a műre, különösen Demi Moore önmagát felülmúló teljesítménye. Nem túlzás azt állítani, hogy karrierje legjobb alakítását láthatjuk tőle, valóságos karrier-rehabilitáció számára Elizabeth embert próbáló szerepe. Nem marad el mögötte az ellenpólusát alakító Margaret Qualley sem, akivel tökéletes szimbiózisban játszanak, mintha tényleg egyetlen tudat két alteregóját láthatnánk. És persze említést érdemel a világ legalpáribb és legripacsabb hímsovinisztáját parádésan alakító Dennis Quaid is. A sztereotipikus karakter zseniális a színész megformálásában. Annyira gyomorforgató, hogy már jó nézni.

A szer valóban az év egyik leggazdagabb és legpikánsabb filmélményét nyújtva, mely végtelenül taszító, mégsem lehet levenni róla a szemünket.