Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára ennyire erős magyar filmet. Az Itt érzem magam otthon nem egyszerűen egy moziélmény, hanem egy olyan történet, amely lassan, szinte észrevétlenül húz be a saját világába, míg a külvilág teljesen megszűnik létezni.
Ez klasszikus értelemben vett mozi: két óra, amikor nincs telefon, nincs párhuzamos tevékenység, nincs félfigyelem. Csak a vászon, a hangulat és az a fokozatos felismerés, hogy már nem kívülről nézed a történetet, hanem benne vagy.
A film ereje abban rejlik, hogy nem kínál könnyű kapaszkodókat. Ami kezdetben pszichológiai thrillernek tűnik — egy nő története, akit egy család elrabol, mert eltűnt lányukként ismernek fel —, fokozatosan mélyebb rétegeket nyit meg identitásról, alkalmazkodásról és arról, hogyan képes egy közeg átírni a valóságot. A feszültség nem hangos eszközökkel dolgozik, hanem lassan építkezik, és egyszer csak azon kapod magad, hogy percek óta visszatartod a levegőt.
A legerősebb eleme az immerszió. A színészi játék, a precíz atmoszféra és a rétegzett történetvezetés olyan állapotot hoz létre, ahol megszűnik az időérzék — én konkrétan majdnem „felébredtem” két óra után, annyira mélyen benne voltam.
Néhány hónap múlva kiváló home cinema élmény lehet belőle, de ez alapvetően mozivászonra készült film. A közös nézőtéri csend, a tér, a fókuszált figyelem nem extra, hanem az élmény része.
Moziban nézd meg, ha teheted.
Ne háttértevékenység mellett.
És főleg ne telefonon.
Vannak filmek, amelyek szórakoztatnak.
Ez a film veled marad.
78 Itt érzem magam otthon (2026)
Egy fiatal nőt, Ritát egy ismeretlen család elrabolja az utcán. A gyanús Árpád család lakásában tér magához, és makacsul azt állítják, hogy ő valójában Szilvi, a rég... több»
