Bevallom, soha nem szerettem a szintetikus filmeket (és történeteket), melyek a valóságtól elrugaszkodott, groteszk és szürreális alaphelyzetek kitalálásával próbálnak meg valamiféle nagy bölcsességet és társadalmi (vagy egyéb) tanulságot a szánkba rágni, művészien indirekt tálalásban. Az Itt érzem magam otthon pontosan ilyen alkotás, Holtai Gábor rendezésében. A játékidő iszonyúan elnyújtott (124 perces), ami a film kb. felét rettenetesen unalmassá teszi.
Az alaptörténet szerint adott egy sajátos célból, erőszakkal összerakott család, mely nyilván a társadalmat (vagy a kormánypártot) jelképezi (nézőpont kérdése, melyiket), és adott egy családfő, a Papa (Szervét Tibor), aki meg természetesen az adott rendszer (és párt) autokrata vezetőjét (diktátorát) testesíti meg. A családtagok mind elrabolt emberek, akik a környező nyomorgó világban oltalmat, szállást és élelmet kapnak az adott házban, viszont ennek fejében el kell viselniük és el kell fogadniuk, hogy új néven, új személyiséggel kell tovább létezniük a kiszemelt házban (és családban).
Rita (Lovas Rozi) elrablásának bemutatása elénk tárja az agymosás és szervilis viselkedés receptjét is: ha azt mondod és teszed, amit hallani, látni akarunk, jutalmat kapsz, ha viszont ellenkezel, akkor büntetést. A sugallmazás szerint: az a politikai elit, mely napjainkban engedelmes szolgák százezreit (talán millióit) termeli ki azért, hogy a rendszer működjön (sőt, szeretett legyen), valójában olyan rajongókból áll, akik mind szerepeket játszanak, miközben legbelül tudják, hogy mindez álságos. A valóságban szerintem rosszabb a helyzet, mert a rezsim legfőbb alakjai és oligarchái pénzért (érdekből) játsszák szerepeiket, szavazóik viszont többségükben befolyásolható, tájékozatlan emberek.
Visszatérve a film történetéhez: Ritából az elrablása után Szilvia lesz, és meg kell tanulnia új egyéniségét. Egy idő után kiderül: mindannyiuknak el kell játszaniuk szerepeiket, és bele kell törődniük abba, hogy ezentúl ebben az új közegben kell majd élniük, melynek játékszabályait rájuk erőltetik. Mindenféle lázadás hasztalan, ami meg mégis bekövetkezik, csak újabb elnyomást hoz. Az üzenet, melyet kissé szájbarágósan nyomnak le a torkunkon, hogy egy elfajzott rendszerben élünk, ahol pillanatnyi előnyökért el kell adnunk a lelkünket is, és el kell játszanunk szerepeinket, lemondva önállóságunkról és szabadságunkról egy álságos vezető alatt.
Eltekintve most attól, hogy a jelenlegi oligarchikus-populista rendszer, melynek már 16 éve rabja Magyarország, egy nagyjából hasonló világot erőltet ránk 2010 óta, a film téves és eltúlzott ábrázolással mutatja meg egy elképzelt tekintélyuralom hétköznapi valóságát. Bármilyen rendszer megbuktatható ugyanis, ha elér addig a pontig, hogy már nem viselhető el a többség számára. Ha viszont nem érkezik el ez a pont, akkor még nem érett meg a helyzet a változásra. Nem valamiféle hipnotikus önsanyargatásról van itt szó vagy művészi önlemondásba torkolló mizantrópizmusról, hanem egyszerű történelmi logikáról. A film mindezt elkendőzi, és helyette ránk erőlteti a maga torz és szürreális tanulságát, mely a következő: az emberi természet torzulása miatt menthetetlenek vagyunk.
Ami a zárást illeti, számomra két értelmezés is adódik: az egyik szerint a Papát belülről megbuktató Rita-Szilvi a valóságban egy fontos pártvezető hatalomátvételi puccsa, mintha Orbánt éppen egyik alvezére buktatná meg (Lázár, Rogán, Gulyás stb.). A másik értelmezésben a Papát (vagyis a diktátort) megbuktató Rita-Szilvi nem más, mint Magyar Péter, aki bár egyszer beilleszkedett a rendszerbe, aztán szembefordult vele és legyőzte azt. Ám a záró képsorok szerint az ő rendszere is csak egy másik diktatúra lesz. Nézőpont kérdése, hogy melyiket választjuk, vagy esetleg egyiket sem, és úgy döntünk: mindenféle utalás, áthallás és párhuzam jelenkorunk magyarországi politikai helyzetével a véletlen egybeesések sorozata csupán.
Egyébként az alakítások nem rosszak, egy természetes filmben sokat is érnének, de ebben az esetben elront sajnos mindent a szintetikus jelleg. Molnár Áront emberként és színészként is nagyra értékelem, és ezúttal is nagyon jól játszik (ezt tényleg el kell ismerni), nem tehet a film alapkoncepciójának elhibázottságáról. Értékelésem a film egészére maximum három csillag lehet, nem több (csak és kizárólag szegény színészek miatt nem kettő).
81 Itt érzem magam otthon (2026)
Egy fiatal nőt, Ritát egy ismeretlen család elrabolja az utcán. A gyanús Árpád család lakásában tér magához, és makacsul azt állítják, hogy ő valójában Szilvi, a rég... több»
