A Berlin második évada számomra egyértelműen bebizonyította, hogy ez a sorozat jóval több egyszerű spin-offnál. Míg az első évad inkább egy stílusos, szórakoztató visszatérés volt A nagy pénzrablás univerzumába, addig a folytatás már magabiztosan a saját lábán áll — és nem is akárhogyan. Ritka, amikor egy második évad ennyire látványosan képes felülmúlni az elsőt, de a Berlinnek sikerült. Nálam minden tekintetben magasabb szintre emelte a történetet: a karaktereket, az érzelmi mélységet, a feszültséget, a drámát és magát az atmoszférát is.
Már az első négy epizódban olyan intenzitással rántja be a nézőt a történet, hogy szinte lehetetlen szünetet tartani. A sorozat nem húzza az időt, nem ül rá a korábbi sikerek kényelmes nosztalgiájára, hanem azonnal mer nagyot lépni. Több olyan fordulatot is kapunk már a szezon első felében, amelyek nem pusztán meglepőek, hanem valóban intelligensen vannak felépítve. Nem azok a tipikus „csak a sokk kedvéért” típusú csavarok, hanem olyan dramaturgiai döntések, amelyek visszamenőleg is értelmet nyernek, és teljesen új fényt vetnek bizonyos karakterekre és kapcsolatokra. Pontosan ez az, ami megkülönbözteti a jó thrillert a valóban kiemelkedőtől.
És ha már karakterek: Pedro Alonso ismét elementáris erővel alakítja Berlint. Egyszerűen hihetetlen, mennyire eggyé vált ezzel a szereppel. Nem érződik színészi játéknak — Berlin karaktere szinte él és lélegzik a képernyőn keresztül. Van benne valami megmagyarázhatatlan karizma, amitől akkor sem lehet levenni róla a szemünket, amikor éppen erkölcsileg teljesen vállalhatatlan döntéseket hoz. Egyszerre elegáns, veszélyes, manipulatív, zseniális és végtelenül emberi. Színészi játéka pedig ismét bizonyítja, hogy miért lett Berlin a franchise egyik legikonikusabb karaktere.
Ami különösen tetszett ebben az évadban, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak az érzelmek és az emberi kapcsolatok. A sorozat továbbra is egy látványos bűnügyi történet marad, de közben rengeteget foglalkozik a szerelemmel, a kötődéssel, az árulással, az önzéssel és azzal, hogy mennyire hajlamosak vagyunk idealizálni másokat. Ezek a szerelmi szálak nem öncélúan kerültek bele a történetbe. Mindegyik hordozott valamilyen tanulságot vagy emberi igazságot. Sokszor kifejezetten fájdalmasan valóságosnak hatottak azok a helyzetek, amelyekbe a karakterek belekerültek. Nagyon jól mutatja be azt is, hogy a szerelem mennyire képes eltorzítani az ember ítélőképességét. Hogy milyen könnyen figyelmen kívül hagyjuk a red flageket, ha valakit idealizálunk. Hogy mennyire hajlamosak vagyunk olyan kapcsolatokat is életben tartani, amelyek valójában már rég mérgezőek. És ami talán a legérdekesebb: a sorozat nem akar erkölcsi prédikációt tartani. Nem mondja meg, ki a jó és ki a rossz. Ehelyett hagyja, hogy a néző maga vonja le a következtetéseket. Az új szereplők pedig meglepően erős kiegészítései lettek a történetnek. Egyetlen pillanatig sem érződött úgy, mintha csak azért lennének jelen, hogy kitöltsék a játékidőt. Mindegyiküknek volt karaktere, motivációja és súlya. Az interakciók természetesek voltak, a dinamika, és ami a legfontosabb: a csapat kémiája kiválóan működött együtt. Ez különösen fontos egy ilyen típusú sorozatnál, hiszen a nézőnek el kell hinnie, hogy ezek az emberek valóban képesek együtt dolgozni — még akkor is, amikor a bizalom folyamatosan meginog közöttük. A tempó szintén sokkal kiforrottabbnak érződött, mint az első évadban. Nem voltak felesleges üresjáratok, még az érzelmesebb jelenetek is szolgálták a történet építését. Az akció és a dráma közötti egyensúly meglepően jól működött. Pontosan tudta, mikor kell felpörögnie, és mikor kell időt hagynia lélegezni. Ez a fajta ritmusérzék nagyon ritka a mai streaminges sorozatoknál, ahol gyakran vagy túl lassú, vagy túl kapkodó a történetvezetés. És azt is ki kell emelni, hogy a második évad érzelmileg sokkal erősebben ütött. A finálé felé közeledve fokozatosan épül fel az a drámai feszültség, amely végül egy rendkívül súlyos és megrázó pillanatban csúcsosodik ki. Nem hirtelen sokkolni akarja a nézőt, hanem apránként készíti elő azt az érzelmi robbanást, amely a végére bekövetkezik. Ezért működik ennyire jól. A tragédia súlya valóban érezhető, mert a sorozat hagy időt arra, hogy kötődni tudjunk a karakterekhez és átérezzük a veszteséget. Az egész úgy van felépítve, hogy amikor megtörténik az a bizonyos drámai fordulat, annak valódi érzelmi következménye legyen.
Nagyon kevés sorozat képes arra, hogy egyszerre legyen ennyire szórakoztató, intelligens, látványos és érzelmileg hatásos. A Berlin második évada viszont pontosan ezt érte el. Nemcsak túlszárnyalta az első évadot, hanem szerintem az egész univerzum egyik legerősebb fejezetévé vált.
Számomra ez egyértelműen 10/10-es évad. Minden megvolt benne, amit egy modern thriller-drámasorozattól el lehet várni: feszültség, stílus, karakterdráma, intelligens fordulatok, érzelmi mélység és elképesztő színészi játék. És ami talán a legfontosabb: a végére egy pillanatig sem éreztem azt, hogy Berlin karakterében ne lenne még rengeteg potenciál. Sőt. Ez az évad inkább csak még jobban bebizonyította, hogy mennyi történet van még benne. Nagyon remélem, hogy lesz folytatás, mert ez a karakter egyszerűen túl erős ahhoz, hogy itt véget érjen az útja. Berlin továbbra is az egyik legkarizmatikusabb és legösszetettebb figura, akit az elmúlt évek sorozatvilága kitermelt — és ez a második évad csak még magasabb szintre emelte őt.
Berlin és Damián újra egy rendkívül merész rablásra készülnek, ezúttal Sevillában. A cél kezdetben a Hölgy hermelinnel című festmény, ám hamar kiderül, hogy nem Leonardo... több»
Szereplők: Najwa Nimri, Begoña Vargas, Julio Peña, Pedro Alonso, Itziar Ituño
