![]()
Tizenegy évig keresed a gyerekedet, közben szétesik a családod, a kollégáid egyre kevésbé vesznek komolyan, és azok is elfáradnak melletted, akik az elején még veled együtt reménykedtek. Aztán megszólal egy lány a segélyhívó vonal túlsó végén, és te biztos vagy benne, hogy ő az. A Last Seen valójában innen indul, és felteszi a legfájdalmasabb kérdést ebben a témában: mi van, ha megtalálod a gyerekedet, és neki egészen mást jelent az a szó, hogy család?
Hirdetés
Ian Ridley körül szép lassan elfogy a levegő. Eleinte még meghallgatják, aztán türelmesen végigvárják, amíg elmondja ugyanazt, később már abból indulnak ki, hogy bármit mond, azt a gyásza mondatja vele. Patrick Brammall játékában az a jó, hogy pontosan értem, miért nehéz ennek az embernek hinni, miközben én nagyon is hiszek neki. Látom rajta, mi történik valakivel, akinek évek óta minden beszélgetésben előbb a saját józanságát kell bizonyítania, hogy egyáltalán szóba kerülhessen, amit mondani akar. Ez a kettősség Brammall alakításában végig jelen van, ahogy az a keserű felismerés is, hogy attól, hogy végül igazad lesz, még ugyanabba a magányba mész haza
![]()
Egy eltűnésben az is kegyetlen, hogy a családtagok különböző válaszokat adnak ugyanarra a megválaszolhatatlan kérdésre. Meddig lehet úgy élni, hogy bármelyik nap csöröghet a telefon? Ian számára a keresés a szülői hűség része. A volt feleségének közben a saját életét is valahogy össze kell raknia. Könnyű volna egyikükből hőst, a másikból árulót csinálni. A sorozatban inkább azt látni, milyen könnyen válik a másik túlélési módja személyes sértéssé. Amit az egyikük az élethez való visszatérésnek érez, azt a másik úgy élheti meg, mintha a gyereket másodszor is elveszítené.
És igen, a hatóság a Last Seenben időnként idegesítően balf@sznak tűnik, mert az is. Engem az bosszantott benne a legjobban, hogy milyen kényelmesen válik az eljárásrend alibivé. Nyilván kell bizonyíték, különben egy kétségbeesett ember minden gyanújából ügy lehetne, de ahhoz már emberi ítélőképesség kellene, hogy észrevegyük, mikor kell valamit újra megvizsgálni akkor is, ha az, aki szól, történetesen az a fickó, akit mindenki un. Bizonyos összefüggések hamarabb leesnek a nézőnek, mint azoknak, akiknek a nyomozás a munkájuk. Nekem is volt olyan pont, ahol már a forgatókönyvíróra voltam mérges, ahol viszont a sorozat eltalálja ezt, ott nagyon ismerős a helyzet, amikor mindenki meg tudja indokolni, hogy az ő hatáskörében miért nem történt semmi, miközben egy gyereknek telnek az évei.
Azt lényeges tisztázni, hogy a gyerekrablásért az felel, aki elköveti. A környezet felelőssége pedig ott kezdődik, hogy mit tesz azzal, amit ténylegesen észrevesz. Henryben számomra az a legijesztőbb, hogy képes a saját tettét a gyerek érdekeként elmesélni magának. Milyen messzire kell ehhez jutni önigazolásban? Henry még a kortársaival való találkozást is azzal tiltja meg Sarah-nak, hogy odakint az emberek úgysem tisztelik a hitüket. Ebben benne van, hogyan működik az, amit jobb híján agymosásnak nevezünk. Az a pár ember mondja meg, kitől kell félned, akihez egyébként vigaszért is fordulsz. Egy kisgyereknek ők adják az első szavakat ahhoz, hogy értse a világot. Ha éveken át ugyanezek az emberek döntik el azt is, kivel beszélhetsz és melyik kérdésed számít árulásnak, akkor a kételkedésnek már önmagában tétje van. Azzal az emberrel kerülhetsz szembe, akihez addig odabújtál, ha féltél.
Innen válik igazán nehézzé a kérdés, hogy ki a szülő. Aki vér szerint az, vagy aki felnevel? Általában nekem abból derül ki, hogy valaki milyen szülő, ahogyan nap mint nap bánik a gyerekével. Egy gyerekrablásnál ehhez hozzá kell tenni, hogy valaki erőszakkal vette el a másik családtól ezeknek a hétköznapoknak a lehetőségét. Attól még, hogy a gyerek kötődése valódi, az elkövető felelőssége teljes. És attól, hogy kimondjuk, mi történt vele, neki még hiányozhat valaki abból az életből. Tőle elvárni, hogy a felnőttek kedvéért egyik pillanatról a másikra rendet rakjon magában, újabb igazságtalanság volna.
Az amerikai igazságügyi tárca eltűnt gyerekek családjainak készült útmutatója is külön foglalkozik azzal, hogy maga a megtalálás és az újratalálkozás megterhelő lehet a gyereknek és a családnak. A Last Seen ezt szerintem azzal érti meg igazán, hogy teret ad a lány bizonytalanságának. Ian tizenegy éve a kislányát keresi, közben abból a kislányból kamasz lett, akinek saját emlékei vannak, és joga van ahhoz is, hogy a találkozás egészen mást jelentsen neki, mint az apjának. Lehet még közöttük kapcsolat, csak azt a kapcsolatot már kettőjüknek kell kialakítaniuk, és a lánynak is bele kell szólnia abba, milyen tempóban.
Ian helyében én is azt akarnám, hogy a lányom végre hazajöjjön, a lány helyében viszont lehet, hogy azt szeretném, ha egy ideig senki nem mondaná meg nekem, hol van az otthonom.
A Last Seen után engem leginkább a düh tartott ébren. Felfoghatatlan számomra, hogy mennyi, de mennyi gonoszság fér meg egy emberben, hogy valaki elrabol egy gyereket, aztán tizenegy éven át képes úgy reggelit tenni elé, hogy közben elhiszi magáról, hogy ő gondoskodik róla a legjobban, és másnap fölkel, és megint elhiszi. Beteg világ ez, b@ssza meg, és valószínűleg mindig is az volt. Az ember régóta képes a saját kegyetlenségét szeretetnek, hitnek vagy gondoskodásnak nevezni, és aztán őszintén felháborodni, ha valaki számonkéri rajta, mit művelt. Ez kegyetlen módon idegesítő, mert miközben a felnőttek még mindig meg tudják magyarázni maguknak, hogy miért tették, amit tettek, annak a gyereknek már soha senki nem adja vissza azt a tizenegy évet.
73 Last Seen (2026)
Ian Ridley rendőrségi diszpécser lányának, Maggie-nek évekkel ezelőtt nyoma veszett. Egy nap hívást kap, és úgy hiszi, a vonal másik végén a lánya van, ezért könyörtelen... több»
Szereplők: Maxine Peake, Patrick Brammall, Zahra Newman, Brendan Cowell, Daniel Henshall

