Amikor a forgószél az utolsó lapokkal együtt Macondót is végleg eltörli a föld színéről, nemcsak egy fiktív város, hanem az emberi lélek legmélyebb tükre vész a semmibe. Gabriel García Márquez mágikus realizmusának csúcsműve, a Száz év magány generációkon átívelő, monumentális családtörténete ezzel a hátborzongató és megrázó végkifejlettel teljesedik be.
Hirdetés
A fináléban a végzet megállíthatatlanul sújt le: Aureliano Babilonia és nagynénje, Amaranta Úrsula tiltott, vérfertőző szerelméből megszületik az utolsó sarj, aki az ősi átok pecsétjeként disznófarokkal jön a világra. Ekkor, a totális pusztulás peremén érti meg Aureliano a cigány Melkhidész évszázados, rejtjeles kéziratainak utolsó jóslatát. Miközben kint dühöngő, apokaliptikus hurrikán csap le a városra, ő lélegzetvisszafojtva olvassa a pergameneket – és az utolsó sorral együtt Macondo örökre eltűnik a föld színéről.
Ez a falu a semmiből, egy bibliai teremtéstörténettel indult, hogy végül a saját belső poklában égjen el. A Buendía család tragédiája ugyanis nem a külvilágból fakad: a valódi szeretet hiánya, a bénító rögeszmék és a belső elszigeteltség emésztette fel őket. Hiába éltek egy hatalmas, nyüzsgő házban, mindannyian a saját magányuk és belső világuk áttörhetetlen falai közé zárva maradtak. A sorsok és hibák generációkon át, kísértetiesen ismétlődtek, mementóként állítva elénk a tényt: az emberiség képtelen tanulni a saját múltjából.
Nem véletlen, hogy az 1967-es remekmű a mai napig a világ egyik legolvasottabb és legrajongottabb kötete. Márquez zsenialitása abban rejlik, hogy a legabszurdabb csodákat és a természetfelettit is a mindennapi valóság természetes részeként mutatja be, teljesen megbabonázva az olvasót és a nézőt. A történet sodrása olyan, mintha egy nagyszülő mesélné el a család legféltettebb, legmisztikusabb legendáit. Tágra nyílt szemmel, szájtátva hallgatjuk ezt a költői, hipnotikus mesét, amely ellenállhatatlanul ránt be minket az idő és a felejthetetlen emberi sorsok örvényébe.
