Hömpölygő áradatként zúdul ránk a nosztalgia, egy gyerekkori kedvenc, amelyen nem fogott az idő, ami időnként kicsit hatásvadász és a dögösebb képek fontosabbak, mint a karakterépítés és a történet íve, de olyan mesteri módon játszik Várkonyi Zoltán a szívünkkel, hogy bánja a kánya. Imádás van!
