Flicka och hyacinter

Nem járja, hogy a rendező legjobb filmjéhez egy vélemény sincs. Ingmar Bergman (aki az egyik legjobb svéd alkotásnak titulálta) ajánlására néztem meg ezt a csendes, melankolikus skandináv darabot, mely egy fiatal nő (látszólag indíték nélküli) öngyilkosságával indít. A szomszédai (egy író házaspár) azért, hogy tettének okát megértsék, nyomozásba kezdenek. A film igazi bravúrja a nem lineáris tálalás, ugyanis a történet a tragédia pillanatából indul, és visszafelé bontakozik ki, ahogy a szomszédok felkeresik azokat az embereket, akikkel a halálát megelőző időszakban kapcsolatba került. Minden egyes találkozó egy-egy őt ismerő személlyel egy újabb mozaikdarabkát ad a személyiségéről. Olyan központi témák vannak érintve, mint a magány, az elidegenedés és az emberi kapcsolatok felszínessége. Finoman érzékeltetik, hogy a körülötte lévők mennyire keveset tudtak róla valójában, és mennyire képtelenek voltak felismerni a felszín alatt rejlő kétségbeesését. Mindenki a saját szemszögéből látta őt, de a teljes kép a valódi személyiségéről rejtve maradt előlük (és önmaga elől is). A végső "csavar", amely a tettének valódi okát sejteti, különösen merésznek számíthatott abban az időben, és tovább mélyíti a karakter tragédiáját. Lassú kibontakozása ellenére a sztori végig érdekfeszítően vezeti el a nézőt a végső "miért"-hez, Bergman joggal méltatta. Nekem 9/10.