Örök dobogós

2016.05.07 20:32 csepeti Olvasottság: 190x

1

Michael Mann talán legjobb filmje (a Heattel versenyben az első helyért), ami süket fülekre talált a nézőtéren, de még a színészek sem teljesen értették a koncepciót. Colin Farrell pl. azt nehezményezte, hogy teljesen hiányzik a humor a filmből: ő olyasmit képzelt el, ami jobban emlékeztet a Halálos fegyver sorozatra, mint egy balladára.

Mert a Miami Vice egy ballada. Mann nagyon merészet húzott: kidobálta a - részben általa kreált - sorozat szinte minden elemét, és elindult egy egészen más irányba. Sziporkázó poénok helyett mély hallgatások, humoros magabiztosság helyett feszült aggódás: ez a Miami viharos, csak nagyon ritkán süt szikrázóan a nap, és a happy end sincs borítékban.

Kimondott konkrétumok helyett hangulatokat kapunk, a csendet/a fantasztikus filmzene által uralt lírikus képsorokat mindig megelőzi egy-egy felütés, hogy a nézőnek is teret adjon: az audiovizuális élmény megad mindent, amit a szavaktól várnánk. Ha néha eldörren a fegyver (ez nem egy akciófilm), az persze keményet üt, de egy Michael Mann filmtől ez elvárás. Az viszont nem, hogy az érzelmeket ilyen finom adagolásban kapjuk, legyen szó reménytelen szerelemről vagy férfibarátságról.

Én a rendezői változatot jobban szeretem, egyszerűen azért, mert hosszabb, és az eleje egy csodálatos képsorral indul. Ez az a film, amiből a több csak jobb, és persze sosem elég. Illetve nem "persze", mert a nézők szinte egyöntetűen utálják, esetleg megtűrik. Valahogy elszoktunk már attól, ha egy film csak 80%-ot ad, és a maradék 20-at nekünk kell feltöltenünk. Művészfilmeknél kiválóan működik ez a "módszer", thriller-akció-drámától kicsit szokatlan, értem én. Mindenesetre nekem ez egy titkos kedvenc, egy olyan örök dobogós film, aminek minden pillanata hozza azt, amit máshol nem kaphatok meg. A Szemtől szembent pont ezzel a plusszal veri meg: ami ott száraz profizmus, az itt puskaporos líra. Költészet.