Martin Scorsese első játékfilmjét mai szemmel inkább filmtörténeti érdekességként tarthatjuk számon, vagyis egy olyan műről van szó, amely egy rendezőzseni indulását jelentette 1967-ben. Lehet, hogy mint film nem ér fel az olyan sikerekkel, mint a Dühöngő bika, a Taxisofőr, vagy a Nagymenők, de, hogy egy banális közhellyel éljek: a nagyok is kicsiben kezdték. Annyiban mindenképp érdekes volt számomra a film, hogy egyszerre alkalmaz művészfilmekre hajazó képsorokat, másrészt pedig nagyban merít a '60-as évek második felének grindhouse-kultúrájából, utóbbi pedig már csak azért nagy szó, mert 1967-ben még nem volt korhatár besorolás, magyarán Scorsese biztos nem a nagyközönségnek szánta e filmjét. Művében jól megfér egymás mellett a megerőszakolás és a hozzá kapcsolódó morális kérdések egy olyan karakterben, mint J.R.
egy olasz-amerikai, akit a nagyszerű Harvey Keitel játszik. Helyenként mintha álomszerű lenne a film, máskor viszont nagyon konkrét és az sem lehet véletlen, hogy a lezárása épp egy templomban történik, ahol lehet látni, hogy vér buggyan ki J. R. ajkáról.
Magán a filmélményen pedig rengeteget dob a '60-as évek popkult slágereinek nagyszerű válogatása (van itt Doors, The Searchers, Jr. Walker and the All Stars, és még sokan mások). Sok helyen olvastam, hogy a filmvilágban 1968-ban egy új tehetség kopogott azon a bizonyos ajtón, emiatt pedig valóban lehetne szimbolikusnak is tekinteni a címet, ugyanakkor azt ne felejtsük el, hogy az eredeti címe I Call First volt (Szabad fordításban: "én hívtam először). Mindenesetre az tény, hogy egy bátor bemutatkozás volt a nagyszerű direktor részéről, amely kicsiben már megmutatja mindazt, ami a rendezői pályájának fontos elemei lesznek. Az ellenállhatatlan és nagyon fiatal Harvey Keitel pedig még egy jó indok, hogy a Scorsese-fanok mondhatni kötelező érvénnyel megtekintsék.
