Túlfilozofált gyilkosság

2017.03.04 09:50 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: <100x

1

Ahogy a címe is jelzi, ez egy tökéletesen abszurd film, abszurd történettel és abszurd szereplőkkel.

Főszereplője, Abe Lucas a tökéletes kiábrándultság határán táncol, nem hisz abban, amelyről a katedrán prédikál (szerinte a filozófia nem más, mint verbális önkielégítés), így kételkedik a munkájában és legfőképp, saját magában. Ekkor érkezik meg a Braylin főiskolába, ahol különcsége miatt többen felfigyelnek rá, az Emma Stone által alakított diáklány, Jill beleszeret (bár szerintem sokkal inkább a rejtélyességébe, mint magába Abe-be), de mindez hiába, hiszen életundora kihat a szerelmi életére is, nem tud teljesíteni az ágyban sem és egyre inkább belesavanyodik a mindennapokba. Aztán egyszercsak Jill, mint egyfajta jótündér, megmutatja az utat a kilátástalanságból. S innenstől indul el egy teljesen abszurd történet, amelyben Abe megtalálja éltecélját, amely az, hogy igazságot szolgáltasson egy ismeretlen nő nevében és megölje azt, aki miatt a nő szenved. Már a gyilkosság puszta gondolata is kielégüléssel tölti el, újra van miért felkelnie, tudja kezelni az érzelmeit és még a szexuális éhsége is visszatér.

A filmen gyönyörűen vonul végig a Bűn és bűnhődés motívuma, Abe ugyanis úgy érzi egy nemes cél érdekében gyilkol. Éppen ez a szál teszi különlegessé számomra a filmet: egy gyilkosság elkövetőjét a legtöbb filmben elítélni szoktuk, ám itt képtelenség haragudni Abe-re, hiszen egy gyilkosság ilyen szintű kitervelése már önmagában egy kicsit abszurd, ám ahogy közben a karakter monologizál, gondolkodik, közben alkalomadtán beleágyazódik a filozófia órákon felvetett kérdésekkel is, egyszóval egy ilyen különleges kontextusba ágyazott gyilkossági kísérletet régen láttam már filmen. És ha valaki ért az ilyesmihez, akkor az Woody Allen, az örök lélekelemző.

Emma Stone alakítása legtöbb filmjében igazán üdítően hat, nincs ez másként az Abszurd alakkal sem, Joaquin Phoenix pedig ügyesen igazítja be karrierjébe a szüneteket, így mindig meg tud újulni a szerepeiben. Ami pedig Woody Allent illeti: az ezredfordulót követő filmjeit gyakran éri az a kritika, hogy már nem hoznak semmi újat a karrierjében, ő pedig önismétlővé vált. Szerintem ez csak részben igaz, hiszen még mindig elképesztő, hogy évente kijön egy új filmje, azok között pedig tudunk találni egy-két igazán jót, sőt, kiválóat is (nekem ilyen a Vicky Christina Barcelona és az Éjfélkor Párizsban), s szerintem ez az alkotása is a korrekt Woody Allen-filmek táborába tartozik.