Bár a Paterson hazai bemutatója idén februárban volt, a helyi mozi újra műsorra tűzte Jarmusch filmjét, s én nem győzök hálálkodni ezért. Jim Jarmusch lassan az egyik kedvenc rendezőmmé válik, egyszerűen lenyűgöz, ahogy korunk remake, reboot és folytatásos franchise-ok uralta filmpalettáján itt van ő, aki mer valami egyedivel előállni, valamint a szó jó értelmében független íróként és rendezőként megmaradni (stílusosan fogalmazva: szembemenni a trendekkel). A szóban forgó alkotása is folytatja ezt a fajta filmkészítési metódust: a rendező továbbra sem fér a legkonvencionálisabb dramaturgia fordulatokat mellőzni, sokkal inkább a karakterek fejlődése a meghatározó. Ami azonban újdonság volt számomra: Jarmusch filmen ennyit még nem nevettem, egyszerű, de mégis nagyszerű humor vonul végig a Patersonon.
Ennél a pontnál pedig nyugodtan túlléphetünk azon, hogy a történet főszereplője egy Paterson nevű emberke, aki a New Jersey állambeli Paterson városában él, és dolgozik buszsofőrként. Az Adam Driver által játszott főszereplő mondhatni a megszokott dolgok, a hétköznapiság mintaképe: minden nap ugyanakkor kel, munkába megy, ráadásul egy meghatározott pályán haladó buszjáratot vezet, majd amikor végez, akkor hazamegy, megvacsorázik és elmegy sétálni a kutyájával, Marvinnal. Még az is állandó, hogy az esti séták során egy kis időre megállnak egy pubban, ahol Paterson elfogyaszt egy kis sört. Mindeközben hősünk egy „csendes költő”, aki figyel az őt körülvevő világra, az utasai beszélgetéseire, az élményeit pedig versben örökíti meg. Vagyis újabb motívumként megjelenik az alkotás folyamata, méghozzá úgy, hogy a mindennapok monotonitásából műalkotás készül, amely egyszerre lesz új és egyedi. Mellette láthatjuk, mintegy ellenpólusként a feleségét, Laurát, aki az álmok világában él, de ő is igen érdekes módon: hol ő szeretne lenni a város legjobb süteménysütője, hol country-énekesnő akar lenni, s folyamatosan valami kreatív ötlettel áll elő, mégis azt láthatjuk, hogy ez a képessége csak bizonyos határokig tart (nevezetesen: fekete és fehér szín használata festésnél és süteménykészítésnél). A fekete-fehér pedig akár értelmezhető szimbólumként is, hogy Paterson hazatérve egy ilyen fekete-fehér világba érkezik, ám azért élete szerelme tesz róla, hogy legalább az otthon ne legyen monoton (valamit mindig átrendez, valami mindig új helyre kerül). S ha már szimbólumokról beszélünk: érdemes odafigyelni az ikres utalásokra is.
Adva van tehát egy pár, két nagyon ellentétes személyiséggel, s ezek után azt várhatjuk, hogy valami nagy összeveszés keretén belül egymásnak ütköznek, majd a film végén kibékülnek, és újra egymásra találnak. Erről szó sincs, hiszen Jarmusch az emberi oldalát mutatja meg ennek a szituációnak: igenis lehetséges az, hogy egy kapcsolatban el tudjuk fogadni a másikat olyannak, amilyen. A pár mellett viszont befigyel egy harmadik mellékszerepelő is, s ez nem más, mint az előbb emlegetett bulldog, Marvin, aki nemcsak cukiságfaktorként van jelen, hanem több fontos momentum is fűződik a nevéhez. Sőt, Marvinunk naponta tesz róla, hogy kissé megkeserítse gazdája életét (persze csak a maga cuki módján, pl. minden nap elborítja a postaládát).
Ahogy az író-rendezőtől megszokhattuk, az irodalmi utalások most sem hiányozhatnak a filmjéből, nem is rejtegeti, kitől idézget. A történet szintjén pedig egy letisztult, valóban minimális eszköztárral operáló alkotást kapunk, egy igazi, különálló, független filmes szigetet, amelyet öröm nézni a tucat blockbuster áradat mellett/helyett. Részemről nincs vita: jár az öt pont!
81 Paterson (2016)
dráma | romantikus | vígjáték
A buszsorfőr, Paterson egy jól bejáratott napi rutin szerint éli az életét. Minden nap megszemléli a várost autója szélvédőjén keresztül, verseket ír jegyzetfüzetébe,... több»
Szereplők: Adam Driver, Method Man, Golshifteh Farahani, William Jackson Harper, Kara Hayward
