Így indult...

2018.02.28 23:49 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 108x

0

Az alapító is egy újabb példája annak az igazságnak, hogy hiába tehetséges valaki, hiába vannak világmegváltó ötletei, ha nem tudja megfelelően eladni saját magát, akkor a terméke sem ér semmit. Ehhez azonban igen vastag bőrt kell növeszteni, át kell gázolni mindenen és mindenkin a cél megvalósulása érdekében, s az illetőnek el kell fogadnia, hogy bár népszerű lesz a nagyvilágban, a környezete nagy valószínűséggel utálni fogja. Egy ilyen sztoriba csöppentek bele a McDonald fivérek is, akik forradalmasították az éttermi struktúrát, kitaláltak egy rendszert, amellyel a lehető leggyorsabban lehet olyan ételeket gyártani, amelyet még szeretnek is a vásárlók. A film több ízben is kihangsúlyozza, hogy McDonaldék szem előtt tartották a minőséget (éppen a megfelelő mennyiségű ketchup kerüljön minden burgerbe és mindegyikbe pontosan 2 darab uborka, a turmix meg lehetőleg tejet is lásson, s ne egy tasakból készüljön el). Ma már azonban nem feltétlenül a minőség az első, ami eszünkbe jut, ha egy átmulatott éjszakán, a Meki az egyetlen, ami nyitva van és éppen egy aszott kis sajtburgert tömsz magadba. (ez még annak ellenére is így van, hogy az étteremlánc minden egyes reklámjában próbálja ezt megcáfolni). Persze, azért mindannyian elcsábulunk néha napján, s ha másért nem is, egy jó kis epres shake-re betérünk az aranyíves étterembe, s milyen jó hogy már nem porból készül kedvenc tejes italunk (ha felmerült volna bárkiben a kétség, azt a film végi feliratokban igyekeznek eloszlatni).

Azt nem lehet mondani, hogy ma már senki nem emlékszik a McDonald testvérekre, hiszen a nevük ott virít a világ minden táján, de az érdemi elismeréseket mégsem ők zsebelhették be. Ray Kroc mondhatni jókor volt jó helyen, meglátta a fantáziát a testvérek ötletében és gyorsan le is csapott rá, s szépen lassan (a főbb értelmi szerzőket kisemmizve) lefektette a modern franchise-rendszer alapjait. Michael Keaton nagyszerűen hozza Kroc figuráját, a film elején még szinte szántam is őt, ahogy városról-városra, államról-államra hurcolja a spéci turmixgépét, ami a kutyának sem kell. Aztán éppen ennek a masinának köszönheti a későbbi sikerét, hiszen ez az, ami által összehozta a sors a fivérekkel. Keaton figurája épp a megfelelő módon tenyérbe mászó, s látszólag lelkiismeret-furdalás nélkül gázol át a történeten (bár, ha jobban belegondolunk, mit jelenthet a záró jelenetsor? Kroc a tükör előtt próbálja a győzelmi szövegét, de vajon bele tud-e nézni úgy a tükörbe, a nélkül, hogy szembe köpje magát?).

Az erős történet miatt a néző figyelme hajlamos lehet átsiklani a rendezői hiányosságok felett. A legsúlyosabb ezek közül éppen annak a lélektani tényezőnek a mellőzése, ami szerintem az utolsó jelenetben ragadható meg leginkább. Emellett pedig valljuk be, a film nem tesz sokat annak érdekében, hogy a főszereplőt egy kicsit is megkedveljük. Egy közel két órás filmben folyamatosan azt nézni, hogy egy gátlástalan ember szépen átgázol mindenkin, a lelkifurdalás legkisebb jele nélkül, hát, merész próbálkozás. A gond azonban az, hogy mindezt még ellensúlyozni sem sikerült: a McDonald fivérek inkább tűntek balfácánnak, akikkel Kroc úgy játszik, mint macska az egérrel, s nehezen hiszem el, hogy a valósságban ennyire töketlenek lettek volna (az pedig egy olcsó húzás, hogy a film egy bizonyos pontján beveti Spoiler! a szívinfarktust kapott szereplő-kártyát Spoiler!). Rajtuk kívül pedig szinte minden további karakter ahogy jön, úgy tűnik el, amely szintén egy elég súlyos rendezői baki.

Az alapító egy újabb példánya azon filmeknek, amelyek az amerikai álom megvalósítását járják körül (persze megtörtént események alapján), piedesztálra emelvén a főszereplő elmondása szerint a kitartást (amely az üzletben a gátlástalanságot jelent), ám megvalósításában olyan lett, mint a filmben látható hamburger: tucat termék. Valahogy ez a sztori még működött a Tőzsdecápák és a Social Network esetében, de hiába Michael Keaton zsenialitása, a film egy egyszer nézős (avagy: egyszer fogyasztható) mozi lett.

3, 5-öt érdemelne, ha lehetne, így most felfele kerekítek, egy 4-esre.