Christine, az 1958-as Plymouth Fury egy igen érdekes jármű a filmtörténelemben. Szokták mondani, hogy minden kocsinak lelke van, de Stephen King csavart egyet a dolgon: a címszereplő verdában valami olyasmi lakozik, ami a gazdáját nagyon szereti, s mindenki mást gyűlöl, oly’ mértékben, hogy a halálba üldözi az illetőket. Érdekes alapkoncepció, de mit is várhatunk a horror-regények „mesterétől”, nem igaz?
Ezt az alapanyagot ültette át filmmé John Carpenter 1983-ban, s ha King és Carpenter találkozik, akkor abból egy igaz csemege sülhet ki a zsáner rajongóinak számára. A mozgóképes változat alapján azt mondhatom, hogy ez sikerült is, meg nem is. Ami jól működik a filmben, az az atmoszféra teremtés (ebben Carpenter nagyon jó), ami viszont nem igazán, az az igazi borzongás elérése. Érdekes módon Christine nem akkor a legfélelmetesebb, amikor effektíve gyilkol (amelyre már a film első öt percében meg is történik), hanem az a misztikum, amely fokozatosan derül ki. És persze a srác, Arnie Cunningham, aki szép lassan a megszállottjává válik az autónak, miközben a környezete próbálja felhívni rá a figyelmét, hogy valami nem oké ezzel a négykerekűvel. És azt kell mondjam, hogy az Arnie-t játszó Keith Gordon egész meggyőzően hozza ezt az átalakulást (a szánni való szemüveges lúzer srácból a végére egy komplett őrült lesz).
A színészek közül viszont egyedül őt lehet kiemelni, a többi karakter javarészt egydimenziós, amolyan sablonos horror-karakter. És itt egy picit ki is lehet térni a címbéli autóra is, amely bár valóban ikonikus lett az évek múlásával, 2018-ban már nem annyira ijesztő (hogy a ’80-as években az volt-e, azt nem tudom, bár efelől kétségeim vannak). Mivel nem mai alkotásról van szó, a trükkjeit megvádolhatnánk azzal, hogy idejét múltak (pl. az autó regenerálódása), de az mindenképp elismerésre méltó a rendező részéről, hogy inkább Arnie-ra és az ő belső vívódására próbált hangsúlyt helyezni, mint a látványos jelenetek egymásutániságára.
Ha összegezni akarom a Christine-t, akkor azt mondanám, hogy felemás: annyira nem volt félelmetes, mint vártam, de nem nevezném borzasztóan gagyinak sem. Carpenter- és/vagy King-rajongóknak ajánlott, másoknak pedig (ha megvan hozzá a kellő hangulat), akkor egy egyszeri kikapcsolódást tud nyújtani, de ez a maximum.
74 Christine (1983)
Minden valamire való autós tudja: a járgánynak lelke van. Persze nem mindegy, hogy az a lélek milyen. Mert legtöbben nyilván kedvesnek, segítőkésznek, ragaszkodónak szeretnék... több»
Szereplők: Kelly Preston, Harry Dean Stanton, John Stockwell, Alexandra Paul, Robert Prosky
