Számos film, életrajzi feldolgozás, dráma és még hosszan lehetne sorolni, amelyek a Monroe-jelenséggel foglalkoznak. Ez az „életrajzi” film már a kezdetektől skizofrén őrültnek mutatja be a milliók által kedvelt szexikont. Az a „nagy” truváj a filmben, hogy a beteg elmében létező másik én, Norma Jean (Ashley Judd) valóságos személyként jelenik meg Marilyn (Mira Sorvino) szemei előtt. Nem hiszem el, hogy egy beteg, elmegyógyintézetbe való nő képes lett volna eljátszani akár csak egyetlen kisebb epizódszerepet is, pedig voltak olyan filmjei is, melyekben a buta szőke megjelenítésén túl valódi színészi kvalitásokat is fel tudott mutatni.
Ilyen például a „Ne is kopogtass”, a „Niagara”, vagy a „Buszmegálló”. Az HBO filmje egy klasszikus hollywoodi sztár igazságtalan és rosszindulatú lejáratása. A fentiekben említett két színésznő bármennyire igyekezett is, még csak nyomokban sem hasonlított a modelljére. Talán meg kellett volna nézniük az „Egy hét Marilynnel” című filmet, abban Michelle Williams elbűvölő Marilyn Monroe volt.
Olvastam Tony Curtis rosszmájú nyilatkozatát, hogy olyan volt csókolózni Monroe-val, mint Hitlerrel a „Van aki forrón szereti”-ben, de akkor már valóban voltak mentális problémái. Elhiszem, hogy a stábnak rengeteg gondot okozott az állandó késéseivel, a szövegének az elfelejtésével, allűrjeivel, de gondoljunk csak bele: mit érne a film Marilyn nélkül!? Nem sok olyan színésznő volt, aki viszonylag rövid pályafutása során (mindössze tíz évig filmezett) 200 millió dollárnyi jövedelmet szerzett filmjeivel a stúdióknak.
