Mit lehet várni egy olyan filmtől, amelyben összecsap Jason Statham és egy gigantikus méretekkel rendelkező őscápa? Nagyjából annyit, mint egy másik cápás filmtől, annyi különbséggel, hogy a címszereplő halacska a kelleténél nagyobbra nőtt, így annak legyőzése is némi többletenergiát igényel. Amolyan igazi Stathamnek való feladat.
John Turteltaub (Last Vegas, A nemzet aranya-filmek, Jég veled!) 2018-as filmje már az előzetesével sem árult zsákbamacskát: egy könnyed, látványos, nyári popcornmozit ígért, amelyben lehet nézni az óriási méretű cápát, amely egyszer csak feltűnik, s felzabál mindent maga körül. Ha hőseink nem állítják meg a szörnyet rekord idő alatt, akkor bizony lesz itt nemulass, őslényünk ugyanis eléggé örvendezik annak, hogy végre kiszökhetett a felszínre, s hát mi mást is csinálna első ízben, mint hogy valami táplálék után néz, a lubickoló turisták pedig pompás csemegének ígérkeznek… Röviden és tömören: láttuk már ezt a sztorit (nem is egyszer), s ezúttal sem kell túl sokat gondolkodni rajta. Az egyik oldalon a félelmetes, legyőzhetetlennek tűnő ragadozó, a másik oldalon néhány ember, akik próbálják túlélni a kalandokat, s valahogy megölni ezt a cápát. Nos, ennek a maroknyi csapatnak az élén találjuk Jonas Taylort (Jason Statham most nem vezetési tudását, hanem úszótehetségét csillogtathatja meg), aki egy balul sikerült múltbéli, mélytengeri mentés után száműzne az életéből minden óceánnal kapcsolatos dolgot, csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Egy kutatócsoport ugyanis a tevékenysége során kirángat a Marianna-árok mélyéről egy évmilliók óta kihaltnak vélt megalodont, aki köszöni szépen, remekül érzi magát. Azon nyomban el is kezd vadászni, elsősorban az előbb említett társaságra (mintha a Csendes-óceán széltében-hosszában nem kínálna neki elég élelmet). Így kerül a képbe, s egyben az óceánra vissza a főhősünk, hogy valahogy útját állja a mélytengeri ragadozónak.
A filmtől jellegéből adódóan nem lehet sokat várni (botorság is lenne), s aki egyetlen cápás filmet látott már életében (legyen ez akár Spielberg híres alkotása, vagy az egyik legszórakoztatóbb trash-film, a Háborgó mélység), annak dramatugriai szempontból semmi újdonsággal nem fog szolgálni a Meg. Annyit viszont mindenképp felírhatunk neki pozitívumnak, hogy a maga dimenzióján belül jól teljesít. Karaktereit egyáltalán nem bonyolítja túl, a forgatókönyv helyenként megmosolyogtatóan bugyuta (pl. a Marianna-árok alján egy gőzfelhő van, amely elzár a világ elől egy teljes ökoszisztémát), helyenként pedig inkább kínos húzásokat tartalmaz (pl. a drámai helyzetben a szereplők állandóan a tengerbe esnek, ennyi felesleges „hirtelen dobunk egy hátast a hajóról a vízbe” momentumot rég láttam már filmben). Ahhoz képest viszont, hogy a címszereplő egy igazi gyilkológép, brutalitás szempontjából eléggé visszafogott (a szereplők közül többen nem is a cápa jóvoltából lelik halálukat, hanem egy vízbe eséstől, vagy éppen egy repülőgép becsapódástól). A bűnös élvezet faktor azonban még így is megvan a filmben, s ha módjával is, de egy kis humort is sikerült belecsempészni erre a szűk két órára. Na meg némi elengedhetetlen romantikát is, Statham bácsi a potenciális csábító, nemcsak az ex-felesége megmentésére siet, hanem még egy kissé túlbuzgó kutató csajszit is sikerül behálóznia, akinek ráadásul van egy tündéri kislánya, akivel már az első pillanattól kezdve jóbarátok lesznek.
A Meg- Az őscápa tehát egy igazi agykikapcs film (a jobb fajtából), sok-sok hibával ugyan, de ha mindettől el tudsz vonatkoztatni, egy egyszeri szórakoztatásnak abszolút elmegy.
