Lelki vakság

CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::

Ha Brian De Palma, akkor tisztes iparosmunka – a rendező nevéről eddig legalábbis általában erre asszociáltam. Vannak ugyan villanásai az egyes filmekben, de nagy általánosságban megmarad a középszerűség színvonalán. A Megszállottság nekem ennél egy kicsit többet nyújtott. Nem remekmű ugyan, és a történetmesélés sem feltétlenül a legérdekfeszítőbb, viszont a "körítésben" van valami plusz, ami megadja ennek a darabnak a sajátos hangulatát.

Lelki vakság

A filmet elsődlegesen kriminek/thrillernek tarthatjuk, ám lehetséges egy olyan olvasata is a sztorinak, amely a családi és egzisztenciális dráma súlyát emeli ki. Az elején megismerkedhetünk egy nagytőkés családdal, amelynek villájában éppen estélyt rendeznek. A látszólag idilli hangulat mögött azonban veszély leselkedik, amit a rendező egy szempillantás erejéig éreztet is a nézővel egy ügyes húzás segítségével: az egyik pincér nadrágjából ugyanis kivillan egy pisztoly, és sejthetjük, hogy valami történni fog. A baj be is következik, az üzletember feleségét és kislányát elrabolják, majd a két nővel menekülő autó felrobban. Majdnem két évtized múlva Michael, a főhős (Cliff Robertson) Olaszországba utazik, ahol az egyik templomban megismerkedik Sandrával (Genevieve Bujold), aki a halott feleségére hasonlít, s így rá is emlékezteti őt. Ráadásul ez az a templom, ahol annak idején a feleségét is megismerte, s mindezt égi jelnek veszi. Innen kezdődik a történet érdekesebb és lélektanilag némileg mélyebb szakasza. A férfi ugyanis egyre inkább a lány hatása alá kerül, és elkezdenek ismerkedni. Michael rögeszméje odáig fokozódik, hogy el akarja venni Sandrát, persze a nézőben is felmerülhet az a kérdés, hogy valóban a lányt akarja-e, vagy csak a meghalt feleségét szeretné ily módon "visszahozni" az életbe. Sandra kap az alkalmon, és a férfival elutazik az Egyesült Államokba. A viselkedése azonban a néző számára gyanússá válik, s De Palma itt megint mesterien játszik a feszültséggel, hiszen a néző látja azt, amit Michael nem – pl, amikor Sandra elmegy Michael családjának síremlékéhez, és simogatja a betonfalat, majd odasimul hozzá, mintha valamiféle érzelem kötné őt a halottakhoz. Ily módon a rendező egyfajta konfliktust hoz létre a férfi főszereplő és a néző között, hiszen nekünk jóval több ismeretünk van, mint Michaelnek, s kezdhetünk érte izgulni, hiszen feltételezhetjük, hogy valami titok vagy cselszövés lappang a háttérben. S De Palma azt is jól megmutatja, hogyan zárkózik be mind jobban a férfi a maga álomvilágába, egyfajta "lelki vakságban" szenvedve, miközben senkire és semmire sem hallgat.

A film harmadik része aztán csak tovább fokozza az izgalmakat, mert Sandrát is elrabolják. Itt a történet rájátszik a néző és a szereplők előzetes ismereteire, hiszen tudjuk, hogy Michael a családját a balul sikerült váltságdíj-átadás miatt vesztette el, éppen ezért szoríthatunk neki. Az események szinte teljesen megismétlődnek, a férfinak ugyanúgy egy sétahajóról kell a partra dobnia a pénzzel teli táskát, mint 15 évvel korábban, s ugyanúgy elveszti Sandrát is, aki állítólag eltűnik a pénzzel. Michael erre teljesen összeomlik, s a korábban is lelkiismeret-furdalással küszködő férfi a pokol tornácára kerül, még jobban mardossa az önvád és a bűntudat. De Palma itt talán még emberibbé és esendővé teszi a figurát, akivel a néző valószínűleg könnyen tud azonosulni, hiszen bár kicsit hihetetlen a sztori, valahol mégis együtt tudunk érezni a főszereplővel, aki immár második alkalommal roppan össze, és újra elveszíti a boldogságot. A film vége azonban tartogat egy csavart, mert kiderül, hogy a cselszövés mögött a férfi üzlettársa állt kezdettől fogva, és lényegében véve tönkre akarta tenni Michaelt, Sandra pedig nem más, mint Michael lánya, akit éppen ő szakított el az apjától, és ellene hangolta, hazugságokkal gyűlöletet szítva benne az apja ellen.

A darab egyik leghatásosabb jelenete az, amikor a rendező a repülőtéren zseniális módon vegyít két idősíkot, a jelent és a múltat, s Sandrában felidéződik az az eseménysor, amikor "Bob bácsi" (John Lithgow), az apja üzlettársa feltuszkolta őt egy Olaszországba tartó repülőre. De Palma itt egy meglehetősen eredeti ötlettel a felnőtt Sandrát "varázsolja" a kamera segítségével gyerekké, a nő felnőtt testi mivoltában van ugyan jelen a repülőtéren, de a tudatában a gyerekkori események peregnek le, és ennek a képi megvalósítása szavakkal leírhatatlan, hiszen felülről látjuk a testben felnőtt, de éppen gyermekké "visszaváltozó" Sandrát. Közben a snittekben is folyamatosan váltakozik a múlt és a jelen, mert miközben Bob és Sandra vonulnak a repülőtér folyosóján, hol "Bob bácsi" jelenkori figuráját látjuk, hol a Sandrát gyerekkorában a repülőtérre szállító cinkos arcát, és a szinte másodpercenkénti változásuk teljesen egymásba mossa a múlt és a jelen eseményeit, így egy furcsa, de megragadó flashbacket hozva létre. A végén már gyakorlatilag az elviselhetetlenségig fokozódik a feszültség, amikor Michael is a repülőtérre megy, hogy bosszúból megölje Sandrát, nem tudva, hogy az az ő lánya, míg Sandra már mindent tud, és arra is rájön, hogy az apja sosem árulta el őket, azaz a rendező itt ismét a néző és a szereplők előzetes ismereteire – vagy éppen ismerethiányára – építi a feszültséget, hogy aztán a történet egy katartikus, érzelmes és hatásos, ámbár némileg talán giccsesnek mondható fináléval adjon megnyugvást mindenkinek.

A filmcím ebben az esetben szerintem rendkívül találó, hiszen lényegében véve mindhárom főszereplőt a Megszállottság mozgatja, csak éppen a maga módján. Michael egy álomvilág rabja, Sandra sokáig az apja elleni gyűlöletnek él, míg Bob cselekedeteinek egyetlen célja, hogy üzlettársát lelki ronccsá tegye, mindegy, milyen áron. A cselekményszövés is jól illusztrálja mindezt, az események lineárisan zajlanak, nincsenek nagy kitérők a történetben, és végig érezhető, hogy minden a hatásosnak szánt, de inkább hatásvadásznak mondható végkifejlet felé tendál. Noha a filmben szinte végig jelen van a feszültség, és a darab rendkívül sűrű atmoszférát tud teremteni, itt-ott azért kissé "leül" a sztori, és én egy picit hosszúnak éreztem a játékidőt, talán helyenként lehetett volna húzni belőle, bár mai szemmel is élvezhető a film. A miliő megalkotásában rendkívüli szerepe van az operatőri munkának, Zsigmond Vilmos nélkül talán másmilyen lett volna a film képi világa, így viszont sok vizuális élményben lehet része a nézőnek, mint pl. a két idősíkot egymásba csúsztató, említett repülőtéri jelenet, vagy éppen az időnként önmaga tengelye körül megforduló kamera, amely így több ízben is panorámaképet ad a környezetről. Ugyanilyen izgalmas a zene is, amely egyszerre bizsergető és andalító, misztikus és romantikus, és bár Bernard Hermann nevéhez főként a Psycho zenéje kötődik, itt megint csak egy rendkívül kifejező, a film tartalmához és formanyelvéhez szorosan kapcsolódó zenei anyagot hozott össze.

A színészek közül Genevieve Bujoldot emelném ki, egyrészt neki volt a legnehezebb feladata, másrészt az ő figurája talán a leginkább egyénített, és a nézőre ő gyakorolja a legnagyobb hatást. Cliff Robertson a szerepe szerint egy megtört, búskomor, de lelkesedni tudó férfit alakít, szerintem kicsit többet is kihozhattak volna Michael figurájából, és mintha John Lithgow sem lett volna túlságosan karizmatikus ebben a szerepben (és nem mehetünk el szó nélkül azon tény mellett, hogy a rutinos filmnézők számára a főcím alatt futó stáblista valószínűleg már azonnal lelövi az egyik "poént", ti. hogy vajon ki is lehet a "rosszfiú"). Jóllehet, a film nem tökéletes, és a történet helyenként döcögős, helyenként pedig mintha erőltetett lenne, az erős feszültség, a nyomasztó légkör, a zenei és operatőri teljesítmények miatt egy ma is élvezhető darabot kapunk, amely szerintem fölötte áll De Palma sok más alkotásának, és van benne valami plusz, ami a ma emberét is rabul tudja ejteni.

65 Megszállottság  (1976)

dráma | misztikus | thriller

Michael Courtland feleségét és kislányát elrabolják. A sikeres üzletember még a váltságdíjba is belemegy, azonban szeretteit mégis meggyilkolják. 20 év múltán a férfi... több»