Brad Pitt meditatív űrutazása a galaxis széléig kísér bennünket, hogy aztán ráébredjünk, valójában sosem hagytuk el a Földet.
A film rendezője, James Gray nem alaptalanul nevezte meg az Apokalipszis most és a 2001: Űrodüsszeia című filmtörténeti klasszikusokat mint fő inspirációit új filmjéhez. Az említett két film hatása ugyanis erősen érződik az elkészült alkotáson. Noha nem ér fel hozzájuk mélységében vagy ambícióban. Az Ad Astra minimalizmusával keveset markol, de azt biztos kézzel teszi. A mai mozik kínálatában pedig igazi felüdülés volt egy valódi, nagybetűs sci-fit látni a nagyvásznon.
A történet monumentalitása ellenére végig kifejezetten személyes marad. A középpontban Roy McBride veterán űrhajós áll, aki hosszú küldetésre indul az űr sötétjébe, hogy megtalálja rég halottnak hitt apját. Anélkül, hogy lelőném a film fordulatait, többet nem is mondanék a történetről. Az előzetesek alapján csillagközi kalandnak, akciófilmnek beállított Ad Astra valójában egy érzelmi utazás. Roy számára a munkája a legfontosabb, de legbelül végtelenül magányos, és minden próbálkozása ellenére az érzelmeit nem tudja örökké elfojtani. A folyamatos narrációnak köszönhetően, valamint az állandó pszichológiai vizsgálatok alkalmával rendszeresen tájékozódunk Roy gondolatai és érzelmi állapotáról. És itt kezdődnek a film legnagyobb hiányosságai. Az Ad Astra ugyanis inkább felolvas, mint mesél. A többnyire kliséket puffogtató narrálás nemhogy fokozza az intenzitást, de sablonjaival elveszi az élét a film érzelmi világának. Pedig Brad Pitt visszafogott játéka végtelenül kifejező. Egy nagyon érett alakítást láthatunk tőle, ahol minden szemrebbenéséből kiolvasható valami apró érzelem. Kétségkívül elviszi a hátán a filmet, ami az impozáns mellékszereplők tükrében is nagy teljesítmény. Az Ad Astra egy ember útja a végtelennel szemben. Ahol Roynak az űr legmélyére kell eljutnia, hogy visszatérjen a Földre.
A csillagok kihalt ösvényei szegélyezte lelki útvesztő pedig a látványvilágban is tetten érhető. A film vizualitásában kifejezetten kreatív. Nem a szemkápráztató, festői képeket igyekszik minél többet mutogatni, noha azokból is van bőven, hanem egy konstans látványvilágot hoz létre, ami a kis, bezárt terekben és hétköznapi helyszíneken is épp úgy érvényesül, mint a Holdon vagy más bolygók gyűrűjében.
A meditatív érzelmi űrutazás azonban nem tartogat érdemi csúcspontokat. Ahogy Roy vérnyomása sem emelkedik a filmben soha a határérték felé, úgy mi sem fogunk a moziszék karfájába kapaszkodni izgalmunkban. Bizonyos időközönként a film kézen fog, és mutat egy-egy eseménydúsabb jelenetet, de a lassú tempójú, kimért cselekményvezetés válik a védjegyévé. Ami jól is áll a végtelenben sodródó utazásnak. A felszínes mélységekbe ereszkedő dráma azonban már nem. Néhol túlságosan is egyértelmű, néhol már-már szájbarágós. Univerzális és önmagában tanulságos üzenettel engedi el a kezünket, mégis izzadtságszagúnak fogjuk érezni. Az Ad Astra nem szolgál valódi meglepetésekkel, visszafogottsága pedig a befejezésben is tetten érhető, amitől elmarad a várt katarzis élményünk. Ettől még az utazásunk a filmmel nem lesz hiábavaló, de az emlékezetünkbe se vési be magát hosszú távra.
Az Ad Astra alapvetően teljes élményt nyújt, és eseménytelensége ellenére is fenntartja a figyelmet, nem válik unalmassá. Mégis a felszínességét és időnként üres mélységeit nem tudja elfedni Brad Pitt kifejező, érett játékával vagy a pazar, átgondolt és gyönyörű látványvilágával sem. Ennek ellenére a Csillagok között óta nem láthattunk ilyen nagyszabású sci-fi eposzt a nagyvásznon. A műfaj kedvelőinek tehát, ha nem is kihagyhatatlan élmény, de kellemes kikapcsolódás lehet.
