Ezúttal az eredeti filmcím és a magyar fordítás is elképesztő módon találó. Bár a magyar nyelv – sajátos kifejezőerejénél fogva – sokkal jobban utalhat egy rendkívül magával ragadó érzelemvilággal megtöltött történet miliőjére és mondanivalójára, kissé pikírt módon szólva az eredeti cím is valóban talányos. Talán szinte minden hűvös és melankolikus estére ajánlott, keserédes, könnyed dráma a Napok romjai, avagy „az idő, amely még hátravan nem is oly hosszú életünkből, rettentően értékes”. A történet egy visszaemlékezés, melynek filmkockáit az egykoron együtt szolgáló komornyik, Mr. Stevens (Anthony Hopkins), valamint kedves házvezetőnője, Ms. Kenton (Emma Thompson) idéz fel.
A mozi kerettörténetét – mely azért nem tanulságoktól mentes – még a múlt század két háború közti háttéreseményeinek egy-egy részlete adja. Egy angliai magányos kastély előkelő grófja még a háború kitörése előtt néhány évvel számos, politikailag fontos személyiséget fogad otthonában, hogy a várható eseményeket valamiképp befolyásolni legyen képes. A film kvintesszenciáját és fő vonalvezetését azonban egy szinte észrevehetetlen érzelmi kapcsolat mikéntje szolgáltatja.
Stevens talán szakmája legjobbja, legalábbis mindent elkövet, hogy a maximálisat nyújtsa abban, amit ő csak egy szóval tud kellőképpen leírni, méltóság és elegancia. A szolgálat persze mi mást hozhat magával, mint a teljes áhítatot és odaadást – bárki felé is irányuljon. S ha az illető ráadásul egy lord, akkor egy igazán elkötelezett úriember megtisztelve érezheti magát, ha minden percét ennek a szellemében tölti el. Lord Darlington emellett tisztes és a legmesszemenőbb mértékben humánus. Komornyikját láthatóan nem csupán a segítőjének tekinti, hanem mindenképp a bizalmasának, hogy, hogy nem a barátjának.
Egy lassacskán őszülő halántékú úr számára az ebbéli szerepéből való bárminemű kimozdulás teljességgel elképzelhetetlen, hiszen majd egész életét ebben a szellemiségben élte. Márpedig újonnan érkező házvezetőnője észrevehetően ez irányból próbálja öntudatlanul is elterelni. A legtöbbször sikertelenül. A tökéletesen kivitelezett mozdulatok és a makulátlan attitűd még a legfesztelenebb helyzetben is teljes odaadást kíván. A szerepből kimozdulni nem hajlandó főkomornyik olyan emocionális védfalakat emelt maga köré, amely Ms. Kenton számára már találkozásuk első pillanatában abszurdként hat.
Az életvidám hölgy – bármennyire is szeretne a maszk mögé tekinteni – próbálkozásait nem koronázza siker. Kénytelen felvenni – az általa vélhetően nem túl kedvelt – túlzott modorosságot és mesterkélt viselkedésmódot, hogy egyáltalán emberi munkakapcsolatba tudjon kerülni felettesével. Vagy inkább, hogy bizonyos gyöngéd jellegű érzelmeinek teret engedhessen, körmönfontan bájos módszerekkel igyekszik Mr. Stevens felé közeledni. A főkomornyik apjának hirtelen bekövetkezett halála lassan-lassan kezdi kimozdítani Stevenst oly szilárdnak hitt meggyőződéséből. A felfogás, amely emberi mivolta esendőségének semmiféle teret nem enged, fokozatosan kezd meginogni.
A cselekményben a múlt nosztalgikus eseményeinek felidézése – a történetmesélés nyomán – állandóan váltakozik a jelen történéseivel, melynek bizonyos érzelmi inspirációs üzenete van. Az évek (vagy akár évtizedek) során Stevens és Ms. Kenton útjai elváltak, s most – jelenünkben – a két karakter útját a sors újra keresztezi. Ahogyan az egykori komornyik a ködös, ódon hangulatú angliai tájakon halad úticélja felé rövid kis szabadsága alatt, hogy újra találkozzon Ms. Kentonnal, úgy tehet a néző újabb és újabb betekintést a múltbéli történések képsorain át az egykori két barát egymáshoz fűződő kapcsolatának folyamatos változásába.
Tanúja lehet a néző, hogy miközben két ember – noha egymástól térben és időben is lehet távol vagy olybá közel – tétován keresi egymást, és személyiségük folyamatosan átalakul, a tér és az idő tünékenyen alakíthatja önmagát. Bizonyos alkalmakkor az egyik, míg máskor a másik az ellenségünk, vagy éppen a pártolónk. Mr Stevens ugyanakkor visszaemlékezése nyomán nem is átall megvallani mindezeknek a hátulütőit. A megrendíthetetlen énkép rabjává vált ember visszahozhatatlan, újra már nem átélhető életeseményeket mulaszt el. Az értelem és az érzelem közt kell választani, ahogy az élet az ember fölött láthatatlanul elsuhan. A kétpólusú fizikai síkon mindenképp döntésre kell jutni, vagy minimálisan a megfelelő egyensúlyra törekedni.
Vajon képes-e az ember várni és várni a bizonytalan, de lelkesülni vágyó tudattal éveken keresztül, vagy kénytelen kompromisszumot kötni a sorssal? Kívülről és felülről szemlélve természetesen egészen más, mint átélni az adott életszituációt. De tény, hogy legtöbbünk az utóbbi útra téved, s aztán valamely elmélet bizonyosan alátámasztja majd, hogy így vagy éppen másképp alakult személyes sorsa. A tisztesség és becsület kérdésköre Mr. Stevens esetében mindazonáltal érzelmi deficitté alakult át, melynek tárgykörében mindenképp felvetődik a félelem és a tevékeny erő hiányának súlyos jelenléte. Hisz az ember csak akkor jön rá az elvesztegetett pillanatok jelentőségére, amikor már túl késő. A visszafordíthatatlanság őrjítő jelenléte mindaddig kísért majd, amíg az ember bölcs rálátással nem képes feloldani ezen disszonanciákat.
Anthony Hopkins ellenállhatatlanul szemérmes módon alakítja karakterét, s Emma Thompson odaadóan adja át magát a végletekig bájos házvezetőnő szerepének. Az egyik legszívfájdítóbb, ugyanakkor legszívetmelengetőbb dráma ebben a témában.
