A Disney szemfényvesztése

2021.06.25 22:59 Artemisia Olvasottság: 282x

6

Alan Alexander Milne varázslatos meséje, melyet kisfia, Cristopher Robin (Karinthy átdolgozása alapján Róbert Gida), valamint az ő kedvenc plüssjátékainak képzeletbeli kalandjai ihlettek. Az első gyermekkönyv 1926-ban jelent meg Winnie the Pooh (Karinthy Emília nyomán magyarul Micimackó) címmel. Világhódító útjára az 1960-as évektől indult, miután személyesen Walt Disney vásárolta meg a szerzői jogokat. Egész estés mozik előtt levetített rövidfilmekként kezdte, a többi pedig már történelem. A Disney aranytojást tojó tyúkja lett hosszú időre, és a közel 100 éves történet egy olyan klasszikussá nőtte ki magát, melyről elmondható, hogy gyakorlatilag a fél világ ezen a műsoron nőtt fel, és aligha akad olyan gyerek, aki ne ismerné és szeretné ma is. Micimackó kulturális hatása felmérhetetlen, közel 100 éve egyet jelent a gyerekkorral.

Tipikusan az a kultikus mese, mely éppen attól felejthetetlen, hogy konzerválja az emlékeket és az élményeket: a felnőttek visszarepülhetnek vele a gyerekkorba, a gyerekek pedig egy teljes mértékben rájuk szabott fantáziavilágban merülhetnek el. Az a fajta mese, mely a legkevésbé sem igényel sem élőszereplős változatot, sem újragondolt folytatást. A Disney mégis elkészítette a Barátom, Róbert Gidát, mint a klasszikus Micimackó folytatását.

Maga az alapkoncepció, hogy Róbert Gidából egy savanyú felnőtt válik, mindenképpen kiábrándító azok számára, akik valóban ezen a mesén/rajzfilmeken nőttek fel. Már emiatt is egy megosztó alkotás, de természetesen egy zseniálisan összeállított forgatókönyv még megmenthette volna. A kezdése a furcsa alapszituáció ellenére is ígéretes, Róbert Gida és Mackó közös jelenetei meghatóan érzelmesek, ahogyan azok a képsorok is, melyek szerint Mackó hiába várja éveken át Róbert Gidát. Az összecsapott találkozás után (a Százholdas Pagony egyik fája egy átjáró Róbert Gida világába, de érdekesség, hogy az emberek világában ez a fa mindig ott van, ahol épp szükség van rá) ismét érzelmes jelenetek következnek; Micimackó itt csak egy beszélő játékmackó, mégis nagyjából hozták a személyiségét, a kedves, bölcs aranyköpéseit.

Azonban a cselekmény további menete és a többi karakter jelentősen aláássa az érzelmi szálat, illetve nosztalgiafaktort. Gondolok itt az apacukás jelenetre, mely kínosan erőltetett és buta ötlet volt, vagy a nevetséges lezárásra. Bár az üzenete világos és még aktuális is, mégis végtelenül sablonos... Szürke hétköznapok, mindennapos taposómalom, keserűség, motiválatlanság, család elhanyagolása, aztán a régi barátoknak köszönhetően egy 360°-os, pozitív fordulat. Szép, szép, de már lerágott csont.

Több helyen következetlen is, pl. Micimackó csak 30 év elteltével keresi fel Róbert Gidát, pedig csak át kellett volna sétálnia az átjárón. Még több helyen pedig hiteltelen is, a többi karakter ugyanis csak néhány mondat vagy egy-egy tulajdonság felnagyításával utal vissza eredeti karakterére, de jelenlétük izzadságszagú és erőltetett, egyiküknek sem hittem el egy percig sem, hogy valódi klasszikus értékeket képviselnek

Például Füles látványosan szomorú, de nem hihető, hogy ez azonos a Fülesre jellemző melankolikus-depresszív hangulattal. Malacka kimondottan gyáva, de sehol sincs az eredeti karakter kedvessége és bája. Tigris dilettáns, de nem hiteles. Nyuszi átlátszó, mintha ott sem lenne, pedig az eredetiben kifejezetten harsány karakter. Kangának és Zsebibabának semmi más funkciója nincs, csak érzékeltetik, hogy ők bizony anya és kölyök. De sehol sincs Kanga lelke vagy Zsebibaba édes humora.

A színészi játékok erősen átlagosak, Ewan McGregor hozza a kötelezőt, de semmi említésre méltó. A CGI elfogadható, bár látszólag Micimackónak jóval több időt és energiát szenteltek, mint a többieknek.

Összefoglalva egy teljesen felesleges, súlytalan újragondolás, melynek van ugyan mondanivalója, de ez inkább a Disney szemfényvesztése, semmint egy mélyenszántó, drámai mű.