N. Richard Nash 1975-ös regényének adaptációja Clint Eastwood stílusában elmesélve. A Cry Macho - A hazaút mégis a legenda eddigi talán leglassabb és legvisszafogottabb rendezése lett. Bőven merít a western műfaj klasszikus elemeiből, témájával – az idegen kultúrába becsöppenő, és azt felfedező hős – jó pár alapművet megidéz, például a Dalmer Daves Törött Nyíl, John Ford Az üldözők, Henry Hathaway A félszemű seriff, vagy épp Arthur Penn Kis nagy ember című műveit. De a komplett szüzséje, az úton egymásra találó és összekovácsolódó páros története is népszerű témája volt az utóbbi évek western termésének; elég csak Tommy Lee Jones Kelletlen útitárs-ára, Scott Cooper Ellenségek-ére, Etan és Joel Cohan A félszemű remake-jére, vagy a Tom Hanks nevével fémjelzett A kapitány küldetésére gondolni, mely talán a legigényesebb volt mostanában.
Bár Eastwood alkotása lassan építkezik, és inkább a lelki folyamatokra, a szereplők érzelmeire helyezi a hangsúlyt, ráérős tempója mellett sem tud érdemben mesélni a felvetett kérdésekről, a mexikói kultúráról, a szülő-gyermek kapcsolatról, a korai felnövésről, a Mike és Rafo között szövődő kapocsról, az öregedésről és elengedésről, a gyászról, az újrakezdésről. Mindezeket csak felületesen említi, ahelyett, hogy igazi mélységekig lemenne, hajlamos mindig a könnyebb megoldást választani.
Pl. hosszas játékidőt szentel Mike és Rafo barátságának szövődésére, ennek ellenére, mikor a fiú kissé deklamáns módon ugyan, de megnyílna és őszintén beszélne az érzéseiről, Mike csak unott fintorokkal vagy sztoikus megjegyzésekkel felel. Vitáikat, köztük a döntő fontosságú információt Rafo apjáról szintén emocionális csúcspont nélkül zárják le.
Clint Eastwood megannyi lehengerlő erejű dráma után nem hagyja kibontakozni a saját karakterét, nem hagyja kiteljesedni sem a drámát, sem saját alakítását. A 91. életévében járó Eastwood elkötelezettsége a filmezés iránt természetesen becsülendő, a puszta személyéből, megjelenéséből áradó tekintély, karizma, tapasztalat és rutin mellett azonban felbukkan más is. A rutin egyre inkább háttérbe szorítja az eredetiséget, a korral járó korlátok pedig a színészi teljesítményt.
Játéka és mozgása lassú, darabos, fáradt (pl. a vadló belovaglása, és annak kínosan eldarabolt vágása, mely azt hivatott elfedni, hogy egy dublőrrel vettél fel a jelenetet, a film egyik legunalmasabb snittje). Mintha 100%-ig csak rutinból dolgozott volna, és vállalkozói kedv és újszerű ötletek helyett régi munkásságából és a műfaj klasszikusainak sablonjaiból rakta volna össze a filmet.
Az utazás nem válik spirituális úttá, sőt fizikálisan sem nyújtja a kötelezőt sem. A fizikai viszontagságokat, melyek néha-néha felkavarhatták volna az állóvizet, és némi izgalmat csempészhettek volna a filmbe – a direktor főhős korából fakadóan –, életszerűtlen megoldásokkal zárják le. Hangulatában is felemás, mindössze fél-western, hiszen a zabolátlan Vadnyugat helyett 1979 Amerikájában játszódik; bár ezzel érzékelteti, hogy milyen válságos lehet Mike-nak, a kiöregedett, lesérült rodeóbajnoknak megélni a döntő változást, annak a kornak a végleges letűnését, melyben élt és sikeres volt, de ezt a részletet sem érzékelteti kellőképpen.
Bár nagy western klasszikusokat idéz, mégis mintha csak keretbe akarná foglalni Clint Eastwood munkásságát; mely szép törekvés lenne, és szép megkoronázása az életművének, ha a Cry Macho - A hazaút nemcsak árnyéka lenne azoknak a Clint Eastwood-filmeknek, melyek a legenda fénykorában születtek.
61 Cry Macho - A hazaút (2021)
Egy volt rodeosztár megbízást kap egy férfitól, el kell hoznia a kisfiát alkoholista anyjától. Hősünk útközben rájön, hogy úgy lelhet önmaga számára is nyugalmat, ha... több»
Szereplők: Clint Eastwood, Dwight Yoakam, Fernanda Urrejola, Brytnee Ratledge, Horacio Garcia Rojas
