Talán kevés szomorúbb és nyomasztóbb animációs (rövid)filmet találhat az ember a neten kutakodva, mint amilyen Reisenbüchler Sándor immár 35 éve készült víziója az ember természetpusztító tevékenységéről. Habár a történet sokat merített Valentyin Raszputyin Isten veled, Matyora című regényéből, és a képi világban, illetve a zenében is megjelennek a népi elemek (a falut tekintve erdélyi motívumok), maga a cselekmény globális értelmet is nyerhet.
A kis szigeten élő közösség harmóniában, békében tölti mindennapjait, az emberek és az őket körülvevő környezet egymást tisztelve élnek egymás mellett - azaz a rendező hitet tesz a mellett, hogy az ember alapvetően a természet része, hogy csak a természettel való harmonikus együttélés biztosíthatja magának az embernek is a fennmaradását. Ám a sziget útjában áll egy víztározó megépítésének, ezért pusztulnia kell. Arctalan idegenek jelennek meg, akik kitelepítik a sziget lakóit, majd irtózatos pusztításba kezdenek. A film villódzó, kaotikus képekkel mesél az idilli környezet feldúlásáról, az otthon és a múlt - illetve az identitás - elvesztéséről, a természet meggyalázásáról.
A lakóhelyükről kiszakított, gyökértelenné váló emberek, a lerombolt házak, a letarolt növényzet, az elárasztással halálra ítélt állatok egyaránt szomorú mementói az ember tájátalakító tevékenységének, s a film arra is keresi a választ, hogy mi az ára a civilizációs fejlődés által megkövetelt lépések megtételének. Az egyre fejlődő civilizáció ugyanis drasztikus környezetátalakításra sarkallja az embert, ami viszont pusztítóan hat az emberiségre is, ily módon pedig létrejön egy ördögi kör, amiből nehéz a kiszállás. A filmbeli kis sziget - és mindaz, amit jelképezhet - elpusztul, az idilli élet és a gazdag környezet helyét átveszi a rombolás, a sivárság. Reisenbüchler értelmezésében az ember túlságosan is magabiztossá vált, technikai kényszereknek engedelmeskedve pusztítja a környezetét, s azzal együtt saját magát is. És ha ez a film három és fél évtizede hangos jajkiáltás volt, akkor azt mondhatjuk, hogy manapság még égetőbben szól a környezetvédelem problémáiról.
De vajon van-e kiút abból a csapdából, amelyet a civilizáció felépítése során saját magának állított az ember? Reisenbüchler Sándor eme munkája rendkívül borúlátó választ ad erre a kérdésre, és sajnos nem lett jobb a helyzet az idő múlásával sem, sőt. Egyre inkább úgy tűnhet, hogy nincs kilépés a mókuskerékből, csupán a civilizációnk bukása hozhatja el a megszabadulást. Addigra azonban tönkretesszük a Földünket, és már nem lesz honnan elkezdenünk az újjáépítést.
