Amikor a gyilkos a családtagok között rejtőzik

2022.02.14 19:37 Filmbarbár Olvasottság: <100x

4

A leginkább a westernjeiről (A harag napjai; A hatalom ára; Nevem: Senki) ismert Tonino Valerii a 70-es évek elején több más társához hasonlóan ugyancsak kipróbálta magát a giallo (al)műfajában, hogy aztán soha ne is térjen vissza hozzá. Valerii sajátosan értelmezte a giallót: önmagát meg nem hazudtolva, baloldali eszméit hirdetve erős társadalomkritikát gyakorolt, a felső tízezer életmódját állítva pellengérre.

A nézőtől komoly odafigyelést kívánó történet látszólag egyszerűen – de brutálisan – indul: egy férfit egy markoló kanalának a segítségével fosztanak meg a fejétől, később a markoló vezetőjét felakasztva találják. Az ügy egyértelműnek tűnik, ám a nyomozást vezető Peretti felügyelő (George Hilton) rájön, hogy ez az utóbbi eset nem öngyilkosság volt, a lefejezett férfi – egy biztosítótársaság munkatársa – pedig bizonyítékot talált egy korábbi szörnyű bűnténnyel kapcsolatban. Akkoriban egy még írni-olvasni sem tudó kislány halt éhen egy bunkerban, a váltságdíjjal megzsarolt apját pedig összeverve zárták be mellé, s később szintén életét vesztette. A nyomozás előrehaladtával egyre inkább világossá válik, hogy a kislány jelenti a rejtély nyitját, és hogy a tettest a család környezetében kell keresni, mert a gyerek megbízott a leendő gyilkosában (s itt nyeri el az értelmét a film címe is). A jól bejáratott rutin szerint ahogyan újabbnál újabb nyomok bukkannak fel, a gyilkos úgy próbálja elvarrni a hozzá vezető szálakat, még attól sem riadva vissza, hogy brutálisan kivégezze azokat, akik beszélhetnének. A gyilkosságok többsége kevésbé véres, a giallo horrorisztikusabb elemei jórészt kimaradnak (pl. az egyik nőt a sáljával fojtja meg a tettes), de akad, amikor látványosabb kaszabolásra is sor kerül, mint a lakásában kegyetlenül összeszabdalt tanárnő esetében. Az egyébként krimiként is remekül funkcionáló, aránylag jól megírt történet ritmusa azonban sajnos időnként döcögőssé válik, de azért fenn tudja tartani a néző érdeklődését. A Mio caro assassino (vagy a nemzetközi forgalmazásban jobban ismert címen My Dear Killer) felhasznál ugyan néhány műfaji kelléket, sablont, de a giallók intelligensebb vonulatához tartozik. Kis túlzással élve minden gesztusnak, minden mondatnak, minden tárgynak jelentősége van a cselekmény szempontjából, és a néző fejében tényleg csak a végére tisztázódik minden.

A módszeres gyilkosságok ellenére a film azonban inkább whodunit, mint klasszikus giallo (jóllehet a gyilkos pl. fekete bőrkesztyűt visel, és némi női meztelenség is megjelenik), de a döccenők ellenére is izgalmas a nyomozás. Ami kifejezetten borzasztó és nyomasztó, az az, hogy egy ártatlan kislánynak kellett meghalnia – ráadásul kegyetlen módon –, s hogy a gyilkosa a saját rokonai közül került ki, aki cinikus eszmevilágával úgy gondolja, hogy megúszhatja a felelősségre vonást, akár mások megölése révén is. Peretti nyomozása során egy furcsa család életébe kapunk bepillantást: a kislány édesanyja megtébolyodott, de akad a famíliában bűnözői tevékenységet folytató vállalkozó, műkezű háborús veterán, sőt, pedofil(gyanús) festőművész is.

Érezhető az alkotók viszolygása ettől a kapitalista rétegtől (számomra a film egyik fő mondanivalóját a gyerekek kiszolgáltatottsága jelenti), s a nagypolgári család ellenpólusaként szerepeltetik a néző rokonszenvét kiváltó, szerényebb körülmények között élő Peretti felügyelőt. A krimis jelleget erősíti az is, hogy nagy szerepet kap a történetben a rendőrség, illetve a nyomozómunka, a film végén pedig Agatha Christie-hez illő módon a felügyelő összehívja az összes gyanúsítottat, ahol egy hosszú, szónokias monológot követően megtörténik a nagy leleplezés. (És talán nem véletlen a névválasztás sem, a Peretti név felidézheti a nézőben Poirot felügyelőt is.)

Noha maga a film eléggé „szikár” stílusú – pl. Argento vagy Mario Bava barokkosan zsúfolt, látványos, színes képi világával ellentétben itt a nyilvánvalóan erős társadalmi mondanivaló okán a realitás, a hétköznapiság, a visszafogott színvilág dominál –, ennek ellenére éppen a gyilkos leleplezésekor érvényesül leginkább a teatralitás, némi szenzációhajhász beállítottság. A bűnös motívumai elég gyenge lábakon állnak, és habár nyilvánvalóan olyan elkövetőt kellett kreálniuk az alkotóknak, akit az írni-olvasni még nem tudó kislány pusztán rajzok segítségével is le tudott leplezni a sajátos testalkata okán, éppen ez jelenti a film legnagyobb logikai buktatóját, ugyanis a tettes nem tudta volna elkövetni mindazokat a gyilkosságokat, amelyeket a történet szerint végrehajtott.

A Mio caro assassino az átlagosnál intelligensebb cselekménnyel bíró, bizonyos értelemben véve mívesebb, a nézőt is gondolkodásra késztető, társadalmi-politikai töltettel is bíró alkotás lett, amely szinte dokumentarista kegyetlenséggel rántja le a leplet a „felső tízezer” romlottságáról. Néhány jelenet igen stílusosra sikeredett – ezek közé számíthatjuk a szokatlan eszközökkel elkövetett gyilkosságokat, a történet végén a tettes tükörrel való leleplezését, vagy éppen a Mercedes orrán látható emblémán át fényképezett leendő áldozatot –, viszont pl. a képi világ, a cselekményszövés inkább szikár, kevéssé egyedi. Azonban ennél nagyobb gyerekbetegségeket is felfedezhetünk a történetben: a gyilkos személyén túlmenően a helyenként döcögőssé váló meseszövés, a logikai bukfencek, a többségükben „sótlan” „vörös heringek” felsorakoztatása némileg ront az élményen. (Mindezek ellenére pl. az IMDb 6,5-es pontszámát eléggé alacsonynak tartom, szerintem ennél azért jobb alkotásról van szó, habár kétségtelen, hogy hiányzik belőle például az erotika, a túlpörgetett cselekmény, a patakokban ömlő vér.)

Több olyan színész is felbukkan itt, akiktől a giallo műfaja nem volt teljesen idegen (George Hilton, William Berger), de szerintem az egyik legjobb alakítást Salvo Randone nyújtja egy epizódszerepben. A műfaj szerelmesei számára talán nem meglepő, hogy a zenét Ennio Morricone alkotta, hiszen a 60-as évek második és a 70-es évek első felében ő is több giallóhoz írt muzsikát, de ebben az esetben nem a tőle megszokott dallamosság dominál. A főcímzene kifejezetten disszonáns hangzatokat tartalmaz, feltehetően elidegenítő effektusként, illetve a borzalmas eseményekre való utalásként. Így bár a Mio caro assassino nem pályázhatna a legjobb/legfordulatosabb giallo címre, az összetett és értelmes mondanivaló miatt mégis jóval az átlag fölötti szintet képviseli, és csak sajnálni tudom, hogy ez a film sem jutott el „hivatalos” formában Magyarországra.