Az már most biztos, hogy 2015-ös év egyik legalulértékeltebb horrorfilmje az emberek szemében Bruce McDonald kanadai rendező Hellions című alkotása lesz.
Az IMDB-n jelenleg 4,2 ponton tanyázó, a RottenTomatoes-on pedig 35%-on álló horrort a kritikusok az interneten szinte mindenhol a földbe döngölték, és utána fanyalogva a sarokba hajították.
Nem tudom, mi lehet ennek a hátterében.
Talán mindenki McDonald hihetetlenül intelligens Pontypool (2008) című filmjéhez viszonyította az alkotást, mindenesetre úgy tűnik, hogy nekem itt, Magyarországon, és ezen a platformon kell igazságot szolgáltatnom a film alkotóinak.
A Hellions ugyanis – írd és mondd – egy meglehetősen jó (művész)horror.
A történet főhőse, a tinédzser Dora (Chloe Rose) pont Halloween napján tudja meg, hogy terhes.
Kifejezetten nagy traumát okoz neki ez a felismerés, és egyelőre sem a szerelmével, sem az édesanyjával nem osztja meg ezt a hírt, amiről még maga sem tudja, hogy jó-e vagy sem.
Aztán leszáll az este, és ahogy kell, elindul a hatalmas halloweeni őrület és mulatság. A barátja érkezésére otthon, magányosan várakozó Dorával ezen az éjjelen azonban rémálomba illő események történnek: démoni módon viselkedésű álarcos kisgyerekek kezdik el terrorizálni, a hasában lévő magzat pedig ijesztő ütemben növekedni kezd, ami már maga is őrület, és mintha a valóság is kifordulna a sarkaiból.
Ritkán szoktam nekiugrani ilyen rossz megítélésű filmeknek, és ha nagy duzzogva mégis megteszem, általában be szokott igazolódni a tömegek negatív ítélete, ám ezúttal hatalmas szerencsém volt, és megérte bizakodnom a rendező személyében.
Való igaz, hogy a Hellions esetében az alkotás alapja, a forgatókönyv gyengébb, mint az etalonnak számító Pontypool esetében (ott ugyanis Tony Burgess regénye/forgatókönyve már magában is forradalmi erejű mű volt), de azért egyáltalán nem lehet annyira fércmunkának nevezni a Pascal Trottier jegyezte mostani szkriptet sem.
Az általában rövidfilmeket író Trottier egy olyan kerettörténetet álmodott meg, amely csak a felszínen felel meg a Hellionsról széles körben elterjedt („A kukorica gyermekei találkozik a home invasion filmekkel meg a Rosemary gyermekével Halloweenkor”) vélekedésnek. Aki csak ennyit olvas ki a sztoriból, az végzetesen és örökre megreked a felszín kapargatásánál, és egy logikátlan káosznak fogja tekinteni az egész mozit.
Ha azonban szimbólumokkal alaposan telepakolt, metaforikus elbeszélésként tekintünk történetre, ami egy, az anyaságra még fel nem készült tinédzser lelki vívódását (Megtartsam? Ne tartsam? Milyen hatással lesz ez a gyerek az életemre? Ő is egy lesz majd a halloweeni csínytevők közül?) mutatja be a misztikus horror eszközeivel, akkor már egészen más a leányzó fekvése.
Kis bölcsész fejtegetéssel éppenséggel kilogikázható, hogy a házba betörő démoni kölykök olyanok, mint a lány testében megjelenő új élet; benne van a pakliban, hogy a komolytalan apafigura a gyerek hatására „fejvesztve” távozik a kapcsolatból; a főhősnő angyali jelmezben (tisztán és szűziesen) vívja harcát a kis pokolfajzatokkal, de a méhe már teljesen tisztátalan, és a hasán brutális stigmaként ott is van az egyik gyűlöletes démonfióka vérmocskos keze nyoma.
A démonok elleni „szer” is olyan anyag, ami már a Bibliában is a megtisztulás és az isteni ítélet jelképe stb.
A mű mondanivalójának teljes körű feltérképezése kiváló kaland lehet az arra fogékony filmnézők számára, és az újranézhetőséget is szavatolja mindenki számára.
A történet lezárása is nagyon trükkös. A keretként megjelenő kórházi jelenet második felét felületesen megtekintve azt hihetnénk, hogy végre valahára napirendre térhetünk a film során lezajlott, valóságtól elrugaszkodott események fölött.
Ám ha jobban belegondolunk a záró jelenetbe, rá kell jönnünk, hogy még mindig nem tudjuk, mi történt valójában Halloween éjjelén, és azt sem, hogy mit is látunk pontosan a zárásnál. Vagy mégis?
Vigyázat, kifejezetten „agyas” lett a sztori befejezése is!
Több oldalú a lezárás.
Ám nem csupán a történet emeli az átlagos horrorok fölé a filmet.
Bruce McDonald rendezése szintén megér mindenki számára egy misét. Az alapvetően tévéfilmes rendezőnek számító kanadai úriember kiváló érzékkel mozdítja ki a nézőt a komfortzónájából, és alkot sajátos hangulatú horrort a „lilás ködben úszó”, rendesen kifakult álomvilág megteremtésével, a lassítások és a gyorsítások zseniális és rémálomszerű alkalmazásával, valamint a néha szinte már teleportálással közlekedő maszkos gyerekek félelmetes és szépen megkomponált fényképezésével. Az élményt a Todor Kobakov és Ian LeFeuvre által megálmodott zene teljesíti ki, amely néha hátborzongató gyermekdalokkal, néha pedig nyugtalanító gitárfutamokkal operál.
A filmben sok helyen azonban csak csend van, de természetesen ennek is megvan a maga jelentősége, hiszen így a zenével aláfestett jelenetek még hangsúlyosabbak lesznek és még inkább elrugaszkodhatnak a valóságtól.
És nézzünk rá azért a negatívumokra.
Persze korántsem lett hibátlan a mű, a színészek játéka például nagyon gyenge pontja az alkotásnak.
A főszereplő hölgy elfogadható, de viszonylag könnyen el is felejthető alakítást produkál, a kisvárosi zsarut alakító Robert Patrick (ő volt a T-1000-es a Terminátor 2-ben) meg hozza a „számára előírt” B-filmes átlagot, de a többiek – élükön az álarcos gyerekekkel – elég gyengén teljesítenek. Hogy csak egy komoly ordas hibát említsek: amikor a Rossif Sutherland alakította doki nyakán a friss sebet éppen összevarrják, igazán megremeghetett volna egy kicsit a jó doktor keze, de nem, a fickó ordít, és közben sziklaszilárdan tartja a kezében a zseblámpát.
Így azért kissé hiteltelenné válik az egész jelenet.
Azért ezen felül további hiányosságok fedezhetőek fel a hang- és digitális effektek terén is. Az elpusztuló ördögfiókák disznósivítása például ezer más moziból is ismerős lehet, meg aztán közelről a gyerekek maszkjai is hagynak kívánni valót maguk után (bár lehet, hogy szándékosan volt ilyen), szóval külcsín tekintetében azért vannak a gondok a filmmel.
A külcsín mellett a belbecs sem teljesen makulátlan, a szereplők ugyanis finoman szólva nincsenek erősen túldimenzionálva, a karakterek árnyaltsága senkinél nem megy túl egy-két sablonos jellemvonáson. Sajnos ez a főszereplő Dorára is igaz, bár az ő esetében mentőkörülmény lehet, ha úgy tekintünk a szereplőre, hogy ő „a” tipikus esendő lányt testesíti meg a metaforikus elbeszélésben, nem pedig „egy” specifikus, különös sorsú személyt.
Sajnos, ő is nehezen megszerethető karakter.
Összegzésem szerint a Hellions még a fent megjelölt hiányosságok figyelembevételével is a jobban sikerült horrorfilmjei közé tartozik, akármit is írjanak róla a külföldi kritikusok.
A mozit különös hangulata, egyedi látványvilága, tetszetős, és félelmetes zenéje és érdekes, kissé parabola-szerű története megfelelő összetételű nézőközönség (misztikus/horror rajongók) esetén ideálissá teszi egy Halloween esti megtekintésre is.
Bruce McDonald ugyan nem ugrotta meg a 2008-as sikeresebb filmjének (ami szintén nagyon megosztó) színvonalát – bevallom, én ebben nem is reménykedtem –, de egy igen tisztességes munkát rakott le elénk.
Persze csak akkor áll mindez, ha a helyén tudjuk kezelni a filmet.
Mindjárt kész a hamburgerem, és falatozom egy jót.
Remélem, démonian finom lesz!
41 Hellions (2015)
Egy tinédzsernek túl kell élnie Halloween éjszakáját, miután ajtaján veszélyes kezek kopogtatnak.
Szereplők: Robert Patrick, Rossif Sutherland, Rachel Wilson, Chloe Rose, Luke Bilyk
