Tényleg megérdemel egy Oscart?

2023.03.15 22:21 Crystaldeer Olvasottság: 148x

0

Most bizonyára sokan arról csámcsognak, így pár nappal az Oscar-díj átadás után, hogy vajon ez a film megérdemel-e egy Oscart, vagy valamit sikerült nagyon benézniük. Mi, szimpla nézők, akik nem dönthettek ebben a helyzetben, csak fejünket csóválhatjuk a film megnézése után, hogy ez így most mi volt? Sokan vannak így szerintem, akiknek nem igazán jött át a film és azt gondolják, hogy ez egy orbitális hülyeség volt. Sokan elkezdték nézni, de aztán végül nem nézték végig, és lesz az a pár ember, mert szerintem a számuk elenyésző, de lesznek olyanok is, akik csak azért is megnézik, mert kíváncsiak a végére, és dádám, mint általában a legnagyobb sikerű filmeknek, ennek is a végén lesz a bizonyos csattanó, amitől összeáll az egész film; amitől azt mondja a néző, hogy huh, hát ez igen!

Egy nagyon nehezen emészthető filmről van szó, melyet akár többször is meg kellene nézni, hogy összeálljon az a bizonyos kép, de őszintén, nekem egyszer is elég volt, mert valamennyire talán átjött, ami nekem így elég. Ugyan szerintem nem én leszek az egyedüli, aki a végére kapott egy szép fejfájást, hiszen megdolgoztatja a néző agyát rendesen, persze, ha próbál odafigyelni minden részletre. A történet több cselekménysíkon fut és ugrál, nem csak az időben, hanem, a készítők szavaival élve, az univerzumban. Ez a film már túllép a reinkarnáció gondolatán, hiszen itt egy életsíkon tapasztalható meg az összes lehetséges élet. A film címe is erre utal: Minden, mindenhol, mindenkor – de valójában rendes fordításban egyszerre –, és a film végén fogjuk azt a kulcsmondatot hallani, ami magyarázatot ad az egészre: hogy főhősünk bárhol élhetne, bárki lehetne, de ő mégis csak ott, abban a helyzetben akar élni, ahol most, akkor is, ha nem mindig boldog. És valójában erre épül az egész film, egy anya-lánya konfliktusra. Úgy értelmeztem, de aztán mindenki veheti máshogy, hogy Evelyn fejében lejátszódik az összes történés, amire mondjuk az életében vágyott, vagy elvárták tőle – hogy például a férjét egy bátor, talpraesett és vagány férfinek látja, aztán látja saját magát, hogyha nem ment volna hozzá a férjéhez, mert az apja ellenezte amúgy is, akkor biztos énekes lett volna és sikeres, hiszen szerinte a férje áll minden sikerességének útjában, de valójában akkor is megismerte volna őt, és ekkor a férj is gazdagként jelenik meg előtte, csakhogy akkor nem lenne lányuk. A lány is mindig az ő szemszögéből jelenik meg, mint egy személyes ellenség, illetve a külső, ruházat, ahogy ő látja őt. Egy gyereknek – ezért jelenik meg gyerekjelmezekben –, aztán elhangzanak olyan klisék, de mégis nagyon fontos, az élethez köthető dolgok, hogy a szeretettel bármi legyőzhető, hogy aki elsőre unszimpatikus, az lehet, hogy a legjobb barátunkká válik, ha megismerjük (ügyintéző), aztán hogyha megismerjük a vetélytársunk gyenge pontját, akkor azon keresztül kihasználhatjuk, vagy éppen azzal tudjuk őt lejáratni (borzos kolléga), és talán a legfontosabb, hogy valaki nem attól lesz értékes ember, hogyha erős személyisége van, hanem a tetteitől. De még bizonyosan sorolhatnám, hogy végül is mi lett az oka annak, hogy ez a film igenis Oscart érdemelt.

Azonkívül pedig, mint alkotás, tényleg egész jó lett. Látszik, hogy sokat beletettek az alkotók, mert nem könnyű úgy ábrázolni valamit, amilyen könnyen megszületik ez mondjuk az író fejében, de úgy gondolom, ez most elég jól sikerült. A túlzott agresszióval annyira már nem értettem egyet, egy-két jelenet kicsit valami modernkori Jackie Chan-akciófilmre emlékeztetett. Ahhoz képest, hogy számomra Jamie Lee Curtisen kívül mindenki szinte „noname” színész volt, egész jól játszott mindenki. Ke Huy Quan teljesen hitelesen tudta alakítani a több személyiséget, és hát egy mondat erejéig visszatérek Jamie Lee Curtisre, aki szintén nagyon jól hozta a karaktert.

Összességében én nem mondanám olyan rossz filmnek, de nem lett a kedvencem se.