Sokat hallottam már A mostohaapa című thriller (horror) trilógiáról, de mindeddig még nem volt szerencsém hozzá, ezért gondoltam, pótlom a lemaradásomat eme produkcióval szembe (vagyis mondhatjuk úgy is, hogy majd az első rész megtekintése után elválik, hogy folytassam-e a trilógiát, aminek ráadásul 2009-ben készült még egy remake-je is).
A rendező, Joseph Ruben eleinte nem akarta elvállalni a film rendezését, ugyanis túlzottan erőszakosnak és véresnek találta a forgatókönyvet, de végül mégis csak sikerült a producereknek rávenniük, és azt kell írjam, a film rendezés terén bőven meg is állta a helyét. Egyes pletykák szerint Joseph Ruben többek közt azért nem szerette volna elvállalni a film rendezését, mert a forgatókönyvírók, Carolyn Lefcourt, Brian Garfield (1939–2018) és Donald E. Westlake (1933–2008) egy valódi gyilkosról, John Listről (1925–2008) mintázták a gyilkos karakterét. De térjünk rá a filmre.
Maga a film története nem rossz. Sajnos nem tudok róla semmi különösen jót, vagy rosszat írni, ugyanis amolyan közepesnek mondanám. A 80-as évek vége felé és a 90-es évek elején jó pár hasonló stílusú filmhez (pszichológiai thriller) volt szerencsém, és ezek közül csak egyet tudnék hirtelen megemlíteni, ami erőteljesen kilógott a pozitív irányba, az pedig az 1992-es A kéz, amely a bölcsőt ringatja című film volt, a többi alkotás körülbelül ennek a produkciónak [A mostohaapának] a szintjén volt. Mindezt nem azért írom, hogy becsméreljem jelen filmünk színvonalát, ugyanis a nézője bőven el tud lenni az efféle alkotásokkal (talán kis szerencsével, idővel még meg is marad benne egyes jelenetek a filmből). Nos, A mostohaapa című filmben legalább megpróbálták a készítők azt, hogy maradjanak emlékezetes pillanatok a nézőiben. Ezt kapásból a film első képkocáival megpróbálják elérni, ahol egy igencsak véresnek tűnő családi leszámolás szemtanúi lehetünk (igaz, már csak a végeredményt láthatjuk), de már ebből kikövetkeztethetjük, hogy a film nem fog nagyon finomkodni a lehetséges áldozatok kilétén[?]. Ezt mindenképp pozitívumként könyveltem el a készítők felé, hogy már az első képsorok után nyomatékosítják felénk, hogy ebben a történetben nincs senkinek bérelt helye a túlélők listáján. De térjünk át egy másik igencsak fontos tényezőhöz, méghozzá a filmbéli karakterekre.
A film egyértelmű főszereplője Jerry Blake karaktere (akit igencsak jól testesített meg, Terry O'Quinn). Egyértelműen ő van a film középpontjába állítva, és emiatt sajnos egy kicsit haloványabbra sikeredtek a további szereplők, de még így is szót érdemel a filmbéli Stephanie-t alakító Jill Schoelen színészi játéka, amivel azért megpróbálták a készítők ellensúlyozni, a negatív karaktert. Mivel a film két legfontosabb karakterét alakító színészek alakítását akár még meggyőzőnek is írhatnám, így talán könnyebben szemet hunyhatunk a többi szereplő közepes alakítása felett.
Egy efféle filmnél elengedhetetlenül fontos a feszültségkeltés. Jómagam pont ezt tartottam a film egyik legnagyobb hibájának, ugyanis nem volt képes a feszültséget egyenletesen adagolni, sőt akár írhatnám azt is, hogy – a film utolsó negyedóráján kívül – igencsak haloványon teljesített sajnos e téren, és emiatt csupán a középmezőnybe taszítja nálam eme produkciót. Bár egy erősebb közepesnél nem értékelném jobbra A mostohaapát, de arra bőven elegendő volt mindez, hogy kíváncsivá tegyen a második részére.
67 A mostohaapa (1987)
Egy vonzó özvegy úgy véli, tinédzser lányának mostohaapára van szüksége. Nem is sokáig tétlenkedik, ám az új családtag nem olyan, mint amilyenre számítottak. több»
Szereplők: Terry O'Quinn, Jill Schoelen, Shelley Hack, Gabrielle Rose, Blu Mankuma
