A sorozat igazán jó epizódjai akkor születtek meg, amelyekben a főhős a sóguni udvartartás előkelőségeivel kerül ellentétbe. Hat film után ez elég nyilvánvaló lehetett, így az alkotók visszahozták az egyik legjobban sikerült karaktert, aki a rónin vesztét akarja. Ezúttal még összetettebb a lelki problémája, mint előzőleg volt. Egy lebomló elme lenyomatának ábrázolása pedig pompás lehetőség a rendezőnek a tehetsége megvillantására. Inoue Akira élt is vele. Nem a szövegre bízta a kivitelt. Ahogy a film során Nemuri egyre közelebb kerül a hercegnő kastélyához, úgy alakul át a természet, a megszokott japán táj.. Eltorzult, csavaradó ágak és indák az erdőben jelzik a tulajdonos önmagából kifordult voltát, egyúttal a saját maga szenvedését és küzdelmét a gonosz alaptermészete ellen. Hiszen azt akarja megöletni, akihez titokban vonzódik.
Az ehhez hasonló rejtett finomságok sora van még a történeten belül. Két példa: Szamurájok, akiket az esküjük köt az urukhoz, olyan parancsokat kénytelenek végrehajtani, amik az erkölcseikbe ütköznek. Emberi hiúság, hogy élet-halál harcban eldöntessen, ki forgatja jobban a kardot, miközben nincs személyes ellentét a felek között.
Sajnos, a főhős akkortájt újszerű vonásait alaposan visszavették. Kjosiro ezúttal a tipikus jótevő szamuráj, minimális extrákkal a történetben. Viszont a harci jelenetek kiemelkedően jók, így a műfajon belüli szórakozás garantált. Ha megőrzik Nemuri jellemében az előző filmekben látott különcségeit, minden bizonnyal egy új klasszikus született volna. Így „csak” egy jó film.
