Burt Lancastert leginkább színészként ismerjük, ám e film elkészítésében nemcsak ilyen minőségben, hanem forgatókönyvíróként és társrendezőként is részt vett. Azonban a korábbi rendezéséhez hasonlóan ezen alkotása sem lett különösebben népszerű, és azt mondhatjuk, hogy bár bizonyos elemeiben sikeresen alkalmazta a (neo-)noir eszköztárát, végső soron egy kissé túlbonyolított, viszont kevéssé izgalmas krimi/thriller kerekedett ki a történetből, amely a mai néző számára talán már ósdinak tűnik.
Egy amerikai kisváros egyetemére éjjeliőrként érkezik meg a határozott kiállású, kissé talán kimértnek is tűnő Jim Slade (Burt Lancaster), akit régi barátja tudott álláshoz juttatni ilyen módon. Az egyetemről eltűnik néhány hangkazetta, amelyen a hallgatók a pszichológusukkal beszélgetnek. Az ügy akkor vesz váratlan fordulatot, amikor az egyik érintett lány, Natalie (Catherine Bach) gyilkosság áldozatává válik. Slade-ből előbújik a(z ex)zsaru, és habár a seriff (Harris Yulin) vizsgálódni kezd az ügyben, Slade sem marad tétlen. És ahogyan az már lenni szokott, ahogyan a főhősünk egyre közelebb kerül a rejtély megoldásához, úgy támad egyre több ellensége.
A film az 1960-as, 70-es évek Amerikájának társadalmáról nyújt lesújtó képet, voltaképpen szatírai olvasatot is lehetővé téve. Számtalan téma vegyül össze a történetben (rendőri korrupció, bűnözés, szexuális „perverziók”, családon belüli nemi erőszak, az emberek általános romlottsága stb.), valahogy azonban ezek nehezen állnak össze egy szerves egésszé, nekem legalábbis az volt az érzésem, hogy az alkotók mintha didaktikusan próbáltak volna ilyen sok dolgot belegyömöszölni a sztoriba, ennek pedig a kidolgozatlanság lett az eredménye. Kicsit közhelyesnek éreztem például a bunkó rendőr vagy az erkölcstelen szenátor figuráját, de igazából a főszereplőnek sem nagyon rajzoltak hátteret, róla is viszonylag keveset tudhattunk meg. Jóllehet számtalan gyanús figura található a történetben (elegendő az ájtatos szövegeket hangoztató, de közben pornót fogyasztó pedellusra gondolni), az ő szerepük azonban nagyjából annyi, hogy tovább bonyolítsák az egyébként is kusza cselekményt. A magam részéről a film egyik leggyengébb pontjának éppen azt tartom, hogy a cselekményvezetés túlságosan is erőltetetté válik egy idő után, az aprólékosan túlbonyolított sztoriból végül elég nehéz kihámozni, hogy ki kinek tett keresztbe (vagy kinek akart keresztbe tenni). A szövevényes bűnügy felgöngyölítése során kiderül, hogy a szereplők nagy része valamilyen formában érintett az ügyben, és hogy a tisztességes polgárok álarca mögött romlott emberek bujkálnak, akik sok esetben semmitől sem riadnak vissza. Ráadásul szerintem sok volt ennek a filmnek a kétórás játékidő, nyilván érthető, hogy a korszakban szerették a lassabb tempójú, nyugodtabban építkező filmeket is, de szerintem egy kicsit feszesebb ritmus jót tett volna ennek a műnek.
Hogy ne legyek teljesen igazságtalan a filmmel, néhány pozitívumot is megemlítenék. Az egyik a színészi játék: noha a színészek java része itthon valószínűleg alig ismert, nem lehet rájuk panasz, gyakorlatilag mindegyikük fel tud nőni Lancasterhez. Így aztán élettelibbé tudják tenni az egyébként néha sután megírt vagy kevéssé kidolgozott figurákat is. Lancaster a marconának tűnő, kimért, ugyanakkor érzelmes és időnként esendő kisember alakját formálja meg, noha például pont az ő esetében szerintem roppant jelentősége lett volna egy erős háttérsztorinak (hirtelen felindulásból lőtte-e le a felesége szeretőjét, átformálta-e őt a börtönbüntetés, változott-e a nőkhöz való viszonya emiatt), és kicsit hiteltelennek is tartom, hogy a seriff és a rendőrség nem rendelkezik hatékony eszközökkel egy exrendőr éjjeliőr – aki ráadásul csak feltételesen van szabadlábon – bármiféle hatósági jogkör nélkül végzett nyomozgatásának megakadályozásához. Szintén a pozitívumok közé sorolnám, hogy a történet gondolkodásra is késztet, hiszen a főszereplővel együtt találgathatjuk a háttérben álló személyek kilétét és tetteik miértjét, miközben a rejtély megoldásához a nézőnek is nagyon figyelnie kell, hiszen sok párbeszéd esetében különös jelentősége akad egy-egy szónak vagy mondatnak. Pikáns jelleget kölcsönöz a történetnek a hippi fiú, Arthur King személye, aki az egyik jelenetben a generációs ellentétekről beszél Slade-nek. S hogy miért is pikáns ez? Azért, mert a fiút Bill Lancaster, Burt Lancaster fia alakítja. És még egy pozitívum: minőségi szinkron készült a filmhez, olyan jeles emberek kölcsönözték a hangjukat az amerikai színészeknek, mint Sinkovits Imre, Szersén Gyula, Bács Ferenc, Dunai Tamás stb.
Összességében véve egy sok cselekményszálat felfogó, de azokat túlságosan is fölöslegesen keverő, nem túl izgalmas ponyvasztorit láthat a néző, ha végigüli a két órát. A sok frázis elpufogtatása mellett azonban néha elég bizarr és egyedi megoldásokat, ötleteket is láthatunk, amelyek legalább néhány pillanatra ki tudják emelni a filmet a tisztes középszerből. Kár, hogy a sztori nagyrészt feszültségmentes és rutinszerű, szerintem több potenciál volt ebben a műben (az érintett témákról akár több önálló filmet is lehetett volna forgatni), így viszont egy feledhető munkát kapunk. És a slusszpoén: magam sem emlékeztem arra, hogy már sok évvel ezelőtt láttam ezt a filmet, egészen addig, amíg rá nem kerestem az általam megnézett filmekről vezetett listámban.
65 Az éjjeliőr (1974)
Miután kiszabadul a börtönből, Jim Slade éjjeliőrként vállal munkát egy egyetemen. Rögtön az első napján egy betöréses lopás történik, azonban csakhamar kiderül, hogy az... több»
Szereplők: Burt Lancaster, Linda Kelsey, Susan Clark, Joan Lorring, Quinn K. Redeker
