Az a helyzet, hogy Philip Glass zenéjét be lehetne tenni száradó ruhák alá, és még az is izgalmasnak és emelkedettnek hatna, így aztán nem nehéz megítélni, pontosan mi miatt üt akkorát a film. Abban a kényelmetlen helyzetbe vagyok, hogy a film vizuális oldalát is értékeljem, ami sajnos nem mindig az igazi, de ez korántsem jelenti azt, hogy nincs értelme megnézni ezt hangulatfilmet.
A látványvilág ügyesen rámutat az emberi technológiákra, melyek csak saját bezártságunkat erősítették. Testek zárt utakon folynak fel-alá, autók behatárolt pályán járnak végtelen ideig, akárcsak a párhuzamba állított gyári futószalagok, lebutítva társadalmunkat termékekké és saját nagyságunk produktumává. Hömpölygő tömegek, legnagyobb építményeink árnyékában keresik azt, ami azok megépítésére késztetett. Néha megállunk, és látjuk az individuumot mint cseppet a tengerben, de a következő hullámmal el is tűnik.
Nagyon pesszimista film ez az emberiségről, és szomorú, hogy akár most is le lehetne forgatni, hasonló témával. És talán pont ezért kicsit kevésnek hat. Az angolból jövő doomerpilled mentalitás manapság mindenhol jelen van, és annyi formáját ismerhettük meg, hogy egy ilyen stock-felvételes film már nem mutat ebben újat, és kissé repetitívnek hat. Zenéje kiváló, de úgy érzem, Philip Glass biztosítja az érzelmi töltet nagy részét is, mert a tempó elég lassú, a film második felére talál magára igazán a vizuális oldal, addig bevallom, kicsit unalmasnak és motiválatlannak hatott. Megnézni mindenképp érdemes, egy másfajta film élmény ez, de kell egy hangulat hozzá.
dokumentum | kísérleti film | zenés
A dialógusok és valódi cselekmény nélküli film máshol még soha nem látott perspektívából mutatja meg a természet csodáit, a felhőket, a viharokat, a naplementét és az... több»
