A nagy írók lopnak

2025.06.26 11:23 Lady White Olvasottság: 227x

0

Eldöntöttem valaha – így tegnap este is –, hogy amennyiben nem jó egy film, nem méltatom (nem írok róla), ne húzzam le. Nehogy a véleményem miatt esetleg a stream szolgáltatóknak ne úgy menjen a szekere adott műsorral kapcsolatban. Ez alól a döntés alól egyedül a ritka rossz, illetve katasztrofálisan megcsinált filmek képeznek kivételt. (Olyanok, mint A dög 1-2, vagy a Cápák a Szajnában, hogy egy régit is és egy újat is kiemeljek; de ilyen még a totálisan 2 dimenziósra csinált, mesterséges intelligencia húzta produktumok is, amikkel persze lehet nem mellé nyúlni is, de a középmezőnybe tartozó filmek igen nagyot is zakózhatnak miatta. Na mindegy. Ezt csak így előzetesben; miközben eldöntöttem, hogy rossz filmekről jót vagy semmit – ne rontsam egy-egy film körül a nézettséget.

Azonban vannak esetek, amikor még „nem tetszik” gombos filmek esetén is megengedek néhány szót magamnak, kritikai jelleggel. Vagy az egyik kategória miatt, tehát: annyira rossz, hogy vicc kategóriába megy, azaz: annyira rossz, hogy jó. A másik kategóriába pedig azokat a „nem tetszik” dolgokat teszem (már ha beszélek ilyen filmekről), hogy „nem tetszik”, „nem tetszik”, de tudom, mitől lehetett volna jobb.

Hozzáteszem, ritkán engedem meg magamnak azt a luxust, hogy forgatókönyveket véleményezzek; illetve forgatókönyvekbe beleszóljak, hát ki a fene se vagyok én. A véleményem is épp ezért ennyit ér. Semmit. Ennek dacára vannak esetek, mikor csakugyan elmondható, hogy egy film mitől lett volna jobb. Erről hoztam nektek – végül csak így döntöttem – ezt a kis mesét.

Tehát a film címe: The Lesson, azaz A lecke; egy brit pszichológiai thriller, amiben egy nagy neves, idősödő író családja magához vesz egy fiatal házitanítót, akinek azt a feladatot adják, hogy a család kisebbik fiát, Bertie-t, készítse fel a nyári szünidő alatt, majd juttassa be egy kiváló esszédolgozattal egy jó egyetemre, hogy a fiú író apja nyomdokaiba léphessen. (Eddig 20 perc telik el lényegében érdemtelenül az egy óra 20 perces filmből). Tehát marad egy óra thrillert faragni belőle.

Elég lehet, amennyiben hozzáadunk egy vezérfonalat a cselekményhez, ami végül, ha várakozni is kellett rá, de csak előkerült. Ekkor valóban azt hittem, hogy meg vagyunk mentve, mi, nézők játékidő tekintetében – ezért tovább néztem a filmet, amiről ötszöri távirányító letéttel és ágyon dobolással győztem meg magam. Minekutána beúszott a történetbe, hogy a kissé antiszociális tanítvány kicsit beszédesebb a kelleténél, és olyan információmorzsákat hint el, amik sejtetni engedik, hogy ebben a történetben és ebben a családban komolyabb dolgok is lappanganak, mint szimultán bejutni egy egyetemre.

Ezek a morzsák, bár nem voltak igazán elmélyítve, arról szóltak, hogy nem beszélünk erről, nem beszélünk arról, mert… A lassan kiöregedő írónak ugyanis van/volt egy másik fia, aki meghalt – a tehetség a családban, tudjátok –, akinek a halálát egyrészt ezért, másrészt azért sem sikerült feldolgozni, mert amikor egy szülő elveszti a/egy gyermekét, annál a földkerekén nem létezik nagyobb veszteség.

Bennünk, nézőkben is tudatosult ez, amikor a házitanító kívül rekedt a bizalmi körön a filmben (a családi vacsorákról, illetve a család asztalától). És noha a fiatalember elfogadta, illetőleg megértette, hogy feladatait redukálja ezentúl a kisebbik fiú tanítására, annak sikereire, a hetedik érzék, egy kisördög mégsem hagyta nyugodni. Mert a nagyobbik fiú halála némileg ellentmondásos volt, pont amiatt, hogy a családban a halálát megelőzően „igazi tehetségnek volt aposztrofálva”.

Azaz: egy tehetségnek mi oka lehetett ’aranykanállal a szájában születés után’ önnön kezűleg véget vetni az életnek, amit a szülei, illetve szintén „nagy névnek számító apja” nyomdokain járva megkapott volna (legjobb egyetemek és egyebek). De mivel a házitanítónak ebbe igazán nem volt joga belefolyni, végül úgy döntött, hagyja az egészet. A család, akitől jelenleg a pénzét kapja, majd beszél róla, ha akar; ha meg nem, akkor az a dolgok rendje, hogy a család nagyobbik fiának tragédiája örökre egy lezárt pecséttel legyen ellátva.

Az idő ezután ennek szellemében telt, a tanítás folyt. Házi tanítónk épp csak annyit tett, amennyi a dolga volt; valóban, azonban egyszer úgy döntött, bemerészkedik a ház melletti folyóba úszni egyet; az igazi bajok pedig itt kezdődtek. Az idősödő író rajtakapta, ki is szólította dühösen a folyóból (később derült ki, hogy a nagyobbik fiú ebbe a folyóba ölte bele magát). Legyen hát szent hely; ez volt az a pont, ahol mi, nézők is megértettük, hogy van, amit jobb nem bolygatni. Kész, munka. Ha vége lesz, a házitanító távozik, és elfeledi az itt töltött időt, ahogy azt kell. Legalábbis Liam (házitanító) így gondolta.

A néző meg úgy egyébként, hogy van abban a tóban valami; mondjuk egy holttest, és azt rejtegeti a család, mert a tehetséges fiú tehetségét elragadták. Irigységből, hírnévféltésből, minekutána a film jelmondata végig az volt (el is hangzik párszor): „hogy a nagy írók lopnak”. Mindig, minden esetben. Jót és sokat. *Amivel, jelezném, nagyon nem értek egyet; én soha életemben nem tettem, pedig 3 tucat Light novelen és még több tartalmi koncepción vagyok túl. Mai napig is katalizátorként működik a Pinterest. Elég ránéznem egy jó képre (általában fantasy, és pattognak az ötletek meg a több tízezernyi leütések. Na mindegy. Most ne engem vegyetek alapul! Hanem a NAGY írókat. Hogy lopnak-e másoktól; nem tudom. Biztos van köztük is tehetség, aki nem szorul rá ilyesmire.*

Tehát visszatérve a vezérelvhez: hogy minden nagy író lop (ezzel a családfőre utal a film; az egyetlen emberre a családban, aki annyira el van szállva magától, hogy simán felvállalja a lopások tényét. Persze csak kis mértékben, és tényleg mindenhonnan, hogy ne lehessen észrevenni.) Ennek dacára a lopás kihangsúlyozása, annak rossz szájíze valamiért mégis átragad a házi tanítóra. Nem is hagyja ettől kezdve nyugodni. Kutakodni kezd a neves öregedő író feleségének jóváhagyásával; aki maga is régóta sejti, hogy nagyobbik fiának halála (még ha öngyilkosság is) valamiért évek múltával sincs tisztázva. Hiszen gazdag volt a fiú, és igazi, igazi tehetség, aki nem dobott volna el mindent magától, hacsak nem…

…valami olyasmit hallott nagy nevű apjától, ami egy egész életre kerékbe törte.

Hát ugye, mi lehet ilyen dolog. „Sosem leszel jó író” talán az egyik ilyen. Amit írsz, semmire való. Hulladék. Sok ilyen dolog lehet, aminek felfedezéséhez bizony egy másik tehetség kell. Egy író, aki házi tanító személyében érkezik. És aki a saját bőrén kell megtapasztalja, milyen az, ha egyszeriben féltékenyek lesznek a tudására. Ha szemtől szemben kapja meg, hogy amit ír (mintegy „hobbiból”), valójában egy rakás kaka.

A néző pedig látja, hogy Liam (a házitanító) szintén, a család nagyobbik fiához hasonlatosan, maga is megtörik ezen. Hát hiszen mindenki megtörne, ha valamit élete munkájának gondol (élete szerelmének, mint Liam az írást, amit aztán egy neves valaki három szóval tönkretesz).

Kell emberi kegyetlenség hozzá valóban, amire azt lehet mondani, hogy ha ettől nagy ember és nagy író valaki, hogy másoknak ilyeneket mond, akkor inkább nem érdemes nagy embernek lenni ebben a szakmában. Viszont, ha ennek szellemében mindig mindenkit össze lehetne törni, és megkárosítani lelkileg egy életre, akkor nem lennének se jó írók, se élsportolók, se jó zenészek, se… se… se… Azaz tehetségek (illetve lelkes amatőr nullák, mint én is vagyok). Azaz Liam sem tört meg – hanem válaszképpen nyomozásba fogott; mi vezetett egy írótehetség önnön kezű halálához.

A válasz pedig pont az volt, amit végig az orrunk előtt hagytak. Hogy „a nagy írók lopnak”. Lehetőleg minél jobb helyekről, hogy a hírnevük öregbítve legyen. (Mint mondtam, nem minden jó író, és író ilyen: van, akinek elég egy kép hozzá, hogy tömkeleg új gondolata legyen az új meg még újabb történetekhez). A lényeg, hogy Liam is eljut a felismerésre, hogy lopni úgy a legkönnyebb, ha tönkreteszünk egy igazi tehetséget. Már csak bizonyítani kéne tudni, hogy így történt, és akkor meglenne a magyarázat a filmben történő nagy semmire. Hiszen valóban a nagy semmiről szól. Ugyanis hiába várta az ember – a néző –, nem kerültek elő a tóból hullák. Sem a legnagyobb fiú holtteste, sem más tehetségeké, akit benyeltek a „nagy nevek”. Helyette egy életre megoldódik az ügy: miért vetett véget a nagyobbik fiú az életének.

És akkor most jöjjön a fekete leves! Amiért ez a film egy gyenge, középkategóriás thrillernek se nevezhető. Pont ez, hogy egy jó thriller nem a tragédiákra megy rá (legalábbis nem ennyire kihangsúlyozva), hanem attól thriller a thriller, hogy annak érdekében, hogy ne derüljön ki a turpisság („igazság, gyilkosság – meg a fét fő bűn, tudjátok), az elkövető megtesz mindent, hogy eltusolja. Ami itt, hát lényegében megvolt, megvolt; meg lett volna, mikor az öregedő író a házitanítóval kelt birokra, és egymást igyekeztek belemártogatni a folyóba.

Viszont amikor az öregedő író végül legyőzetett és sírásban tört ki, az elvette a filmnek még azt a maradék erejét is, hogy thriller legyen. Dráma volt ez inkább. Annak is unalmas. Amit egyedül jól hozott, az a megtörtség levetkezése. Ahogy a házi tanító levetkőzte magáról a fejéhez kapott szavakat (hogy milyen rosszul ír, hagyja abba és szívesen), az volt egyedül némi vigaszág a filmben. Hogy a saját igazát bizonyítandó revansot vett, az már nem. Vagy nem ennyire eltúlzón.
Revansot venni ugyanis úgy érdemes (okosan) ilyen-olyan szóbeli sérelmekért, hogy az ember egyszerűen hátat fordít annak, aki ezeket a szóbeli sérelmeket okozta. Én magam soha nem tudtam volna olyan ember lenni, aki összeugrik másokkal, ha ért is ilyen „sértés”. Helyette inkább hátat fordítottam valóban, ahogy az életben már annyi mindennek, ami nem szolgálta a lelki békémet, hogy azóta se tudnak mit kezdeni velem se pl. az írói körök.

Ugyan nem neheztelek, ugyan évente már csak egyszer-kétszer hánytorgatom fel az ilyen eseteket, majd fogom magam, és írok tovább, mintha mi sem történt volna. Mintha valaha is elfogadnám bárki véleményét, aki rossz szájízt kelt bennem az írás kapcsán. És, félreértés ne essék, nem azért, mert jó író vagyok. Hanem mert egyszerűen író vagyok. Zsigerből. Ami készséget maximum elhallgattatni képes bárminemű sértés, vagy az emberi közöny, amit az emberek velem szembe az elmúlt években 100%-os alapon tápláltak. De nem voltam végül hajlandó az írásról magáról soha ezek miatt a dolgok miatt lemondani (formát váltani szoktam, Light novelek helyett – a Virginia Woolf-szerű tudatfolyam helyett – áttérek tartalomgyártásra, ilyenek).

De ami ennyire veleszületik az emberrel, azt nem lehet – mondjam azt – felszámolni. Egy késztetés. Egy őrület. Ami néha pihen. De csupán ennyi nyugtot hagy. Nem mintha bánnám. Hiszen egy ártalmatlan tudományág; minekutána manapság nem olvasnak az emberek. Írott anyaggal irányítani őket csak a legritkább esetben lehetséges. Amennyiben nincs az embernek hivatalos ügye, rendőrségi végzés, egyebek, amivel ha akarja, ha nem…) Egy szó, mint száz – egyúttal vissza is térek a The Lesson filmre, mintegy végszóként.

Tehát hogy ez egy annyira rossz thriller lett, hogy az már dráma. Ha úgy fejezték volna be a forgatókönyvet, hogy a „tóban zajos hal csobban”, ahogy a vers is mondja. És ahogy mondja: „vér festi vörösre a part menti vizet”. Vagyis, ha előkerülnek holttestek. Akár a legnagyobb fiú teste, akár más anonym írópalántáké, akik a nagynevű íróhoz jártak tanácsért… Akkor azt mondom, hogy igen, ez thriller. Ha jó thrillert szeretnék kapni, meg úgy kerülnek elő ezek a testek, hogy nem kerülnek elő. Csak a kamera mutatja meg, mi is van a tó fenekén. Hogy oda lett elsüllyesztve a „bűntett”.

De minekutána csak kiderült az igazság, hogy (a film szerint, ezt ne feledjétek, az én véleményem az továbbra is, hogy vannak írók, akiknek kisujjból megy): a nagy írók lopnak már még a saját fiuktól is – és így ennyi. A házitanító távozik, az öregedő családfő meg ott marad a bűntudattal és a lelepleződéssel – ez számomra sose lesz thriller. Nemhogy jó. Emiatt elnézést is kérek. De kivételesen tudom, mitől lett volna jobb ez a történet. Illetőleg mitől lett volna nagyon jó. (Igen, ha ki se derül, csak megmutatják, hogy a tó vizében/víz alatt úsznak a lesúlyozott tehetségek. Amik közé Liam végül, saját lelki erejének hála, nem került be. Ezért, és csak ezért tud olyan „nyugodt szívvel távozni”. Mintegy a többit a családfő lelkiismeretére hagyva; a filmben azonban végül nem ez történt, hanem átment drámatengerbe.

Három dolgot viszont még így is kiemelnék. Egy: a kamerabeállítások, emiatt pedig az egész hangulat olyan nyomasztó, mintha csakugyan lenne mit rejtegetni (holttestet). Kettő: a családfő zenei érdeklődését, ezáltal gyilkos élcelődésre való hajlamát. Egyfajta attitűdöt képez (jellemvonást), amitől még inkább frusztrálóvá válik a személye. Három: a hódot. Különdíjas szereplő a maga valódiságában, ami ad a filmnek egy lehangoló felhangot. Egy feleslegesnek ható életképet, ami másodperceket vesz el minden egyes alkalommal. Mégis kiemeli a tavat, ezáltal az öngyilkosságot. Nyugalmasság érzetet önt ebbe a felszín alatt lappangó érzelmi nyugtalanságba. Páratlan életkép. Páratlan. Ahányszor a hód felbukkant, mint néző megnyugodtam. Kicsit dramaturgiai pontot képez, de burkoltan. Beépítetten. Ahonnan minden mehet aztán tovább. Köszöntem a filmet a Netflixnek.