Mi történik, ha a jelmez nem jön le többé? A Clown alapötlete zseniálisan morbid: a bohócruha nem egy szerep, hanem egy démoni entitás bőre, amely szó szerint rágyógyul a viselőjére. Kent, a hétköznapi apa egy szülinapi zsúr kedvéért ölti magára a fellelt gúnyát, ám a vidám smink lassan élő szövetté, a paróka hajkoronává, a jelmez pedig démoni hámmá válik. A film a biológiai body-horror legszebb (és leggyomorforgatóbb) hagyományait követi. Ahogy Kent megpróbálja fűrésszel eltávolítani a maszkot, az pont olyan kétségbeesett és hiábavaló, mint Jeff Goldblum harca a rovarléttel A légyben. Itt is az emberi lény szisztematikus lebomlását látjuk: a normalitás visszaszorul, hogy helyet adjon egy ősi, északi démonnak, a gyermekfaló „Cloyne”-nak.
A bohóc-lét itt nem komédia, hanem sorscsapás és halotti lepel. Míg a klasszikus bohócok (mint a fehér arcú maszk atyja, Joseph Grimaldi) a szomorúságukat rejtették el a smink alá, Kent a saját emberségét veszíti el mögötte. A legborzasztóbb transzformáció nem a fizikai változás, hanem az, ahogy a démoni éhség lassan elfogadhatóvá és kényelmessé válik a viselője számára.
A fehér smink nem a nevetés maszkja. Ez a halotti lepel, amit Kent McCoy már életében magára öltött. És ahogy a film vége sugallja: a démon nem hal meg, csak újabb szmokingot - vagyis bohócruhát - keres magának a következő szülinapi zsúrra. A film igazi zsenialitása abban rejlik, ahogy a bohóc-karaktert visszavezeti az északi mitológiáig. A „Cloyne” nem egy cirkuszi figura, hanem egy ősi démon, aki az éhségét csak gyermekekkel csillapíthatja. Itt muszáj elmerülnünk a történelemben. Joseph Grimaldi, a modern bohóc atyja, fehér sminkje alá rejtette mély depresszióját.
A horror nem a vérben van, hanem a felismerésben: az éned már nem a tiéd. A szörnyeteg ruhája a legőszintébb szín: a felismerés színe. A világos szürke jelmez lassú, sötét tónusokkal telik meg, ahogy a vér és a mocsok átveszi az uralmat a vidámság felett.
Alias Creepy Woods
