Hoppá, tengernyien lehúzták. Mint film, nagyon is nyerő. Ízlések és pofonok, rengeteget nevettem, nagyszerűen szórakoztam és kikapcsolódtam - nekem nem valóak a Sikoly- és a Tudom mit tettél-paródiák, ezerszer inkább ez. Reális leszek a véleményeimmel.
A korábbi trilógiával ellentétben egy konkrét R.L. Stine-könyvön alapul (The Prom Queen, 1992) - nos, ez érdem. A cselekmény 1988-ban játszódik, a hírhedt, átok sújtotta Shadyside gimnáziumában, ahol a szalagavatókirálynő-jelöltek kezdenek eltűnni - pontosabban meghalni különböző látványosságban.
Én nem egy komoly, kőkemény horrorfilozófiaként, hanem egy önfeledt, szatirikus, retro buliként néztem, amely épp a klisék felrúgásában találja meg a humorát. A film ereje pontosan abban rejlik, hogy nem dokumentarista hűségre törekszik. A Bálkirálynő vizuális világa egy stiláris, szándékosan túlzó, álomszerű nosztalgia. A modern horror-szatíra újdonsága abban áll, hogy játszik a nézővel. Ez a látványvilág egy pop-art kompozíció: a túl élénk színek és a 'retro szűrők' azt jelzik: mindez egy szórakoztató emlék a tinédzser horrorról.
A film élvezeti faktorát emeli az, hogy a Roxette "The Look" című dalára bemutatott koreográfia (ami pontosan '88-ban jött ki) nem csupán háttérzaj, hanem egy túlkomponált, ikonikus klipjelenetként működik. Ez a fajta film kultúrtörténeti híd a zene és a vizuális komédia között. Melissa "forradalmi frizurája" nem pontatlan, hanem a 80-as évek szubkultúráinak humoros, koncentrált kivonata.
A "tini klisék" és a komolyan-vehetetlenség: Az új slasher-paródia: a fájdalmasan vicces abszurditás teszi a filmet nyerővé. A gyilkos cselekedete szörnyű, de a fiú kudarca a túlélésben nevetséges, mert a valóság szabályai (a kilincs formája) felülírják a horrorfilmes logikát: a kilincset úgysem tudná kezek híján könyökkel lenyomni, mivel a filmben szereplő kilincs gömbölyű.
Nem azért sikeres, mert megugorja a Félelem utcája mércéjét, hanem mert egy teljesen új pályán játszik. Ez a film nem a Shadyside átkának feltárása, hanem a közösségi élvezet, a közös nevetés és a retro nosztalgia győzelme a komoly, mély horrorfilmek felett.
Nekem tetszik a '80-as évek megjelenítése, emlékszem ezekre a dalokra, poszterekre és kiegészítőkre, s kellemes érzéseket okozott, ahogy felidéztem - eszembe jutott a VHS - és a magnókazetta: amelyek nálam még mindig aktívak, a lemezlejátszómról nem is szólva. Megfogott a díszlet - látvány - háttérkép - és a ruhák a kiegészítőkkel. A díszletek, a jelmezek és a háttérben látható popkulturális utalások (plakátok) szinte főszerepet játszanak. A szándékosan agyoncsillogó diszkógömbök, a neonfények és a selyemszalagok tengerének kompozíciója beválik. Ez a vizuális túlterheltség ironikus, ellentétben áll a háttérben zajló vérfürdővel. A film ezzel azt üzeni: a felszín a lényeg, még akkor is, ha a felszín mögött horror van.
A vörös latexköpeny és a sötétszürke színházias maszk színpadias és képregényszerű - ez is újdonság, sokaknak nem vált kedvére, nekem bejön. :) Ez a jelmez nem az a fajta nyers, valósághű horror, mint amire a kritikusok vártak (pl. Michael Myers). A poszterek a kedvenceim! Imádom őket a háttérben! Valamikor az én szobám falai is pont így tele voltak pakolva :), s ugyanígy ugráltam - pardon, táncoltam az ágyamon a JVC magnóba betett kazettáról tomboló zenékre :) Igaz, nálam nem Prince, Patrick Swayze vagy Johnny Depp virított, noha az utóbbi bőven lehetett volna - ámde a korszakot lebilincselően visszaidézte, jelentősen a kedvemben járva.
Mivel a Bálkirálynő is egy olyan film, ami a szerelem, a titkok és a szülői háttér problémáival foglalkozik, a The Miracle (A Csoda) utalása ironikus kontrasztot hoz. Az 1987-es House II: The Second Story című horror-komédia, ami magyarul Agyrém 2. címen futott: szürreális, humoros, kalandos kísértetházas komédia. A főszereplő egy ősi, mágikus házat örököl, ami tele van démonokkal, prehisztorikus lényekkel, babákkal és időutazással. A film jóval könnyedebb és kaotikusabb, mint az elődje és a szórakoztatást helyezi előtérbe.
Gyilkosságok: tetszik a tűzvörös öltözék, dinamikusan közeledik az áldozat felé mindig más-más fegyverzettel, s közben nem ijesztő a zenei aláfestés, mégis full passzol, és nem hiányoltam a Hitchcock-féle csikorgásokat - már bocsánat - ahol a zene megparancsolja a nézőnek, hogy féljen. A gyilkos nem ragaszkodik egyetlen, ikonikus fegyverhez (mint Jason a machetéhez, vagy Freddy a kesztyűhöz), hanem a show kedvéért váltogatja azokat.
A film befejezése: ne kajtasd agyba-főbe a logikát, tucat igazi jó és ütős, belevaló és népszerű horrorfilmnek nincsen semmiféle logikája...s ez tény! Az áldozatok hosszú percekig sikongatnak menekülés helyett, amikor az üldözőt sikerül meggyengíteni, untig ott hagyják - hogy aztán feleszméljen és folytassa a vadászatot, a legpocsékabb helyekre való bujdosást, az ikonikus fegyver mindig minden helyzetben tökéletes arzenál / Michael Myers (Halloween), Jason Voorhees (Péntek 13), Sikoly, Fűrész, Texasi... Sok horrorfilm azért IS működik, mert a néző a kanapén ülve tudja, mit kellene tenni, de a karakter nem teszi meg. Ez a frusztráció az igazi motorja az élménynek.
Logikát keresgéltél? A mobiltelefon soha nem működik, vagy nincs térerő, pontosan akkor, amikor a legnagyobb szükség van rá. A kocsiból pedig mindig éppen kifogy a benzin. Nem futnak el a leglogikusabb és legbiztonságosabbnak tűnő helyre, ehelyett mindig befordulnak az erdő legsötétebb, legelhagyatottabb ösvényére, vagy visszamennek a házba, ahol a gyilkos van, aki miért is gyilkolászik és kiket? Hát, mert ehhez van kedve és ilyen lett a beállítottsága s jobbára csak az útjába akadtak a legszerencsétlenebbek.
Jason Voorhees: Machete. Tökéletes arzenál még a vízen is, és mindig előkerül, bárhol is tűnjön el előtte. Bőrpofa: Láncfűrész. Bármilyen helyzetben beindul, soha nem fogy ki a benzin, és tökéletesen használható beltérben is, hiába épeszű ember oda be sem vinné a zaj és a füst miatt. A logika hiánya a horrorfilmekben az íratlan szerződés a nézővel.
A bálkirálynő zenéje nemcsak aláfestés, hanem a közös, nosztalgikus élmény fő motorja. Ahogy a kutatás is megerősíti, a filmzene szándékosan épít a korszak kultikus energiájára, és pont a túlzás az, ami újdonsággá teszi a modern horror-szatírában:
1. Roxette: The Look (1988): A dal 1988-ban robbant be, mint egy igazi pop-rock himnusz, ami a látszat hatalmáról és a felszínességről szól. Az, hogy a népszerű lányok ezt a dalt adják elő, a popkultúra szatírája. A gyilkos célpontjai a legcsinosabbak, a legtrendibbek – a dal a felszínes bálkirálynő-kultúra tökéletes, önironikus megtestesítője. A túlzó koreográfia és a sláger a filmet azonnal egy zenés szatíra magasságába emeli.
2. Billy Idol: White Wedding (Part 1) (1982): a filmben több feszült jelenetben is felcsendül. A dal bevetése a gyilkosságok idején ironikus kontrasztot teremt. A White Wedding a szerelem és az esküvő ígéretét harsogja, miközben a vásznon a káosz és a halál uralkodik.
3. Rick Astley: Never Gonna Give You Up (1987): Amikor Lori és Megan megérkeznek a bálba. Rick Astley az 1980-as évek végének áramvonalas popikonja. A dal a felvillanyozó, de naiv ígéret himnusza. Ma leginkább a Rickroll mém miatt ismert, ami a popkultúra szándékos félrevezetése és a közös nevetés szimbóluma. A film önironikusan "berickrollozza" a nézőt a bál elején. Ez egy olyan popkulturális utalás, ami a tudatos, szórakozni vágyó nézőt célozza meg.
4. Eurythmics: Sweet Dreams (Are Made of This) (1983): Kiemelt pillanatokban, ahol a gyilkos akcióba lép, vagy a rivalizálás eszkalálódik. Egy synth-pop klasszikus, amely egyszerre fülbemászó és hidegen szorongató (Annie Lennox androgün, távolságtartó előadása miatt). A dal egyfajta gótikus, mégis fülbemászó aláfestést ad a gyilkosságoknak. A "Sweet Dreams" arról szól, hogy mindenki a saját illúzióját hajszolja (a bálkirálynő-korona, a tökéletes élet). A film bemutatja, hogy ezek az álmok valójában rémálmok, és a zene felerősíti a morbid élvezet érzését.
5. Tiffany: I Think We're Alone Now (1987): A báltermi események és a gyilkosságok közben is hallható. Tiffany feldolgozása egy tini-pop himnusz, ami a kiszolgáltatottságról és a magányról szól. A szám azt üzeni: "Azt hisszük, egyedül vagyunk a problémáinkkal, de valójában csak a diszkógömb alatt táncolunk, és a gyilkos lesben áll." A dal megint csak önironikus módon erősíti a tinihorror alapképletét: a magány és az elszigeteltség illúziója a bálteremben is halálos.
Kapásból megfog a film eleje, és máris felidézte a gyerek- és a tinikorszakom szívmelengető hangulatait, beleértve a borzongást is, és mindezt full lazán és dinamikusan :) Farkasfalka minden suliban, gimiben, fősulin van - néhol még az egyetemeken is jut ilyesmire idő és khm, energia is - nem kommentálom :) A rivalizálás itt nem a jó és a rossz harca, hanem a népszerűség kliséje és a lázadás stílusa közötti összecsapás.
Azért érdekes, hogy a farkasfalka ellenfelei közt vannak a nagypályás lázadók is, én őket ütős ellenbrigádnak vélem, végre nem a szűzi jócsajok alkotják ártatlan szívükkel és slampos öltözékükkel, hogy nem már szépek legyenek - nem mintha ettől nem látnám azt, ami esztétikus és szemrevaló, felőlem pufajkába is bújhat: tény marad, hogy szép.
Vitatható Megan kézlevágós jelenetének a népszerűsége. Elsőre örültem, hogy: wow, végre! Aztán csalódtam, hogy ne már... ez most miért csak poén? Ellenben a kivitelezés-látvány az találó maradt. Innentől tudtam: ne vedd horrorosan komolyan. Ugyan egy jó kis horrorfilm ígérete elé kuckóztam le, ám a film másképpen gondolta ezt - hm, hát én nyitott vagyok minden jóra, úgyhogy összességében nem csalódtam és a hangulatom is frappánsan alakult :) Ez a narratív csapda a film legzseniálisabb húzása. A film szándékosan becsapja a nézőt azzal a "komoly horror ígéretével" (a levágott kezek "wow!"-faktora), csakhogy a következő pillanatban leleplezze magát mint paródiát: a könyökkel lenyomhatatlan kilincs :)
A kritikusok keresték Michael Myers komolyságát és az operatőri hitelességet, de eltévedtek. Te megtaláltad a felszíni csillogás mögött rejlő önironikus humort, a JVC magnó zúgását és a tinikori káosz felszabadult örömét. A Bálkirálynő egy "felejthetetlen B-film", és a felejthetetlen filmek mindig a legjobb fajták. A Bálkirálynő szakít a "valósághű" horrorfilmek trendjével, és egy pop-art slasher felé tolja a műfajt - nem alulteljesít, hanem más teljesítményre törekszik: a komolyan vehetetlen, de dinamikus és szerethető B-kategóriás szatíra szintjére és így egy személyes, nosztalgikus manifesztum - ami magyarázatot ad arra, miért működik ez a film ott, ahol a kritikusok elbuktak :) Felejtsd el Hitchcock szorongató csikorgását, indítsd el a JVC magnót, és élvezd a vérben úszó bálterem dinamikus show-ját! ;)
A Shadyside Gimnáziumban már javában tart a szalagavató szezon, és az iskola farkasfalkája, az It Girls a szokásos édes és gonosz kampányokkal van elfoglalva, de amikor váratlanul... több»
Szereplők: Katherine Waterston, Lili Taylor, Chris Klein, Ariana Greenblatt, Ella Rubin
