Egy szörny igazsága

2025.11.30 18:12 Artemisia Olvasottság: <100x

1

A Frankenstein a gótikus horrorirodalom alapműve, mely több, mint 200 évvel a megjelenése után is rendre megihleti a filmkészítőket. Nem volt ezzel másként a horrormesék és dark fantasy történetek koronázatlan királya, Guillermo del Toro sem, aki elmondása szerint évtizedek óta álmodik egy saját Frankenstein-filmről.

Mary Shelley egyszerre borzongató és gyönyörű története, a regény által felvetett lélektani, erkölcsi és morális kérdések, valamint Guillermo del Toro egyedi látásmódja, műfajban való jártassága és a szörnyfilmekhez való érzékeny hozzáállása egy tökéletes adaptációt eredményezett, melyben del Toro végre igazságot szolgáltat Frankenstein szörnyének és rámutat, hogy ki is a valódi szörnyeteg ebben a történetben.

A film meglehetősen regényhű, így annak keretes szerkezetét is megtartja. Valahol a sarkkörön járunk, ahol egy, a jég fogságában veszteglő dán kereskedelmi hajó egy súlyosan sebesült férfira talál. A férfi nem más, mint a bukott tudós, Victor Frankenstein (Oscar Isaac). Sötét titkaiból rögtön ízelítőt kapunk, ugyanis már a nyitójelenetben tiszteletét teszi a (regény lapjain is) névtelen lény. Dermesztő aurája és tisztelet parancsoló erődemonstrációja megalapozzák a film hangulatát és bámulatos látványt is nyújtanak. Az első, félelmetes támadás után Frankenstein elmeséli történetét Andersen kapitánynak, egészen gyermekkorától kezdve.

A regénnyel ellentétben a kis Victor nem szerető családban nevelkedik, hanem egy rideg és zsarnoki apa elnyomása és teljesíthetetlen elvárásai közepette. Frankenstein traumái a film központi elemei - hiszen ezek előárnyékolják, magyarázzák későbbi bukását. Frankenstein apja (Charles Dance) korának legjobb orvosa, édesanyja - akit a film szerint csupán érdekből vett el, és folyamatosak köztöttük a konfliktusok - mégis az ő kezei között hal meg szülés közben. Ezen trauma a sztori és Frankenstein munkájának is mozgatórugója lesz, a túl korán árvaságra jutott Victor ugyanis megfogadja, hogy még apjánál is jobb orvos lesz, és az emberiség történetében ő lesz az első, aki legyőzi a halált.

Diákévei alatt, apja halála után is rendíthetetlenül dolgozik célján, melyhez apránként egyre közelebb jut és még az orvosközösség felháborodása és tiltása sem veszi el a kedvét kísérleteinek folytatásától, amihez segítséget is kap egy gazdag mécénás, Harlander (Christoph Waltz) személyében.

Bár Mary Shelley homályban hagyja a lény megalkotásának és életre keltésének pontos módszerét, itt részletes magyarázatokat kapunk az ideg-és nyirokrendszer elektromos árammal való stimulálásáról, valamint egy csatamezőn, az elesettek testrészeinek összeválogatásáról, begyűjtéséről. Ezen jelenetek mégsem öncélúak, hiszen bepillantást engednek Frankenstein fejébe ; látjuk, ahogy holttestek között, vérben és szerveken gázolva dolgozik és abbéli vágyában, hogy bizonyítsa rátermettségét néhai apjának, lassan eluralkodik rajta az istenkomplexus.

A lény életre keltése után nem válnak szét azonnal az útjaik, ahogy az regényben történik. Azt, hogy együtt töltenek némi időt, Guillermo del Toro briliánsan használja fel arra, hogy megmutassa a film egyik vezértémájának, a transzgenerációs traumáknak öröklődését és működését.Hiszen ahogy apja megugorhatatlan elvárásokat támasztott és szeretet helyett csak vasszigort adott a gyermek Frankensteinnek, úgy felnőttként Frankenstein is túl sokat vár az általa életre hozott lénytől. Csak annak hiányosságaira, tökéletlenségére koncentrál, megértés, elfogadás és empátia hiányában pedig elfordul gyámolításra szoruló teremtményétől.

A film második fele a lény szemszögéből meséli el az eseményeket, de úgy is mondhatnánk, hogy ez az ő védőbeszéde. "Születésének" körülményei, megjelenése és megítélése ellenére kikristályosodik, hogy ugyanolyan érzelemvilága, moralitása, sőt elfogadásra, szeretetre való igénye van, mint bárki másnak. A magány, a kirekesztettség, az előítéletek ugyan pusztító munkát végeznek a lelkében, de még ezek hatására sem válik a szó legteljesebb értelmében szörnnyé. Erre a címre jóval esélyesebb az emberségéből lassan kivetkőzött Frankenstein, aki még saját bűneit is a lény nyakába varrná, örök kirekesztettségre és üldözésre kárhoztatva ezzel. Az igazság mégis győz Guillermo del Toro filmjében, ha nem is végződik happy enddel a lény számára, de az erkölcsi és morális fölény mindenképpen az övé lesz.

Oscar Isaak és Jacob Elrodi nagyszerűen hozzák a traumatizált, diszfunkcionális teremtő-teremtmény, del Toro olvasatában sokkal inkább groteszk apa-fia párost. Előbbi kiválóan hozza az istent játszó, teremtői babérokra törő, majd elbukó Frankensteint, utóbbi pedig minden eddiginél emberközelibbé és azonosulhatóbbá tette az ikonikus "szörnyet".

Mia Goth kettős szerepben alakítja Frankenstein fiatalon jobb létre szenderült édesanyját, és a regénybéli szerepétől gyökeresen eltérő Elizabeth-et is. A lénnyel rendkívüli módon empatizáló, tudományokban elmerülő, filozófiai vitákat folytató, tehetséges és ambiciózus Elizabeth karakterében mintha inkább a Frankenstein történetét mindössze 19 évesen megálmodó és papírra vető Mary Shelley köszönne vissza, mintsem a regényben női gyengédséget megtestesítő mostohatestvér és gyerekkori szerelem.

A regényben ugyan nem szerepel, de izgalmas kérdéseket vet fel Harlander karaktere, aki az emberi mohóság, számítás és gátlástalanság új rétegeire világít rá különös kérésével, ami tulajdonképpen az az ár, amit Frankenstein projektjének finanszírozásáért kér. Merthogy a kezdeti látszat ellenére nem a tudomány nevében és nem is az új élet iránti tiszteletből támogatja a véres munkát.

Guillermo del Toro szerelemprojektje tehát maradéktalanul visszaadja ennek a két évszázados történetnek a mondanivalóját, az erkölcsi vetületeit és az érzelmi mélységeit, sőt utóbbit még inkább kidomborítja, és új színekkel gazdagítja.