Drakula ripacs és élvezi

2026.02.20 21:07 Artemisia Olvasottság: <100x

0

Bram Stoker 1897-ben megjelent regénye, a Dracula a horror- és vámpírtörténetek megkerülhetetlen alapköve lett. Hatása nemcsak az irodalomra felmérhetetlen, a film műfaját is több mint egy évszázada meghatározza (noha az első hivatalos filmadaptáció 1931-ben jelent meg, Tod Browning rendezésében és Lugosi Béla főszereplésével, valójában Friedrich Wilhelm Murnau 1922-es Nosferatuja volt, ami elsőként merített a regényből). Mára pedig egyes becslések szerint több mint 90 alkotás (mozifilmek, tévéfilmek, sorozatok, spin-offok, paródiák) készülhetett világszerte, melyekben felbukkan Drakula alakja, és ez a szám folyamatosan növekszik.

2024 végén Nosferatu is megkapta a maga modern feldolgozását Robert Eggers lenyűgöző víziójában, alig egy évvel később Drakula is kapott egy új mozis adaptációt Luc Besson jóvoltából. A két adaptáció két olyan nézőpontból közelíti meg ugyanazon történetet, melyek egymás szöges ellentétei: míg Eggers visszatért az alapmű horrorgyökereihez, addig Besson inkább a filmes elődök újragondolásait követve egy szentimentális szerelmes rege formájában mutatja be a világ legismertebb vérszívójának történetét.

Bessont leginkább Francis Ford Coppola 1992-es Drakulája (eredeti címén Bram Stoker's Dracula) ihlette meg, ugyanis a cselekmény számos hasonlóságot mutat vele.

A középkorban vesszük fel a fonalat, II. Vlad (Caleb Landry Jones), Havasalföld hercege friss házas, és nagy szerelemben él feleségével, Elizabetával (bár ennek a film szerint eltéphetetlenül erős köteléknek a kidolgozására Luc Besson csak néhány szexjelenetet szentel).

Az oszmánok betörése az országba azonban csatába szólítja Vladot, aki Isten hű szolgájaként csak azt kéri Istentől, hogy őrizze meg a feleségét, majd jámbor keresztény módjára emberfejeket húz karókra sárkányos sisakban (értük Sárkány Rend = Drakula név). És indokolatlan módon távoli unokatestvérekhez küldi Elizabetát, éppen a harcvonal mellett elhaladva. A nő nem éli túl az utat, a halála azonban inkább erőltetett és esetlen, semmint tragikus.

A veszteség után Vlad hazamegy a kastélyba (ahol minden és mindenki sértetlen; egyértelmű, hogy Elizabeta sokkal nagyobb biztonságban lett volna itt, ha nem küldi el), és számonkéri a felesége halálát Istentől, sőt meg is tagadja a hitét, amit egy papgyilkossággal pecsétel meg. Bűneiért isteni átok sújtja: vámpírrá válik.

Az elkövetkező 400 évet azzal tölti, hogy bolyong a világban és Elizabeta reinkarnációja után kutat, amiben egy idő után csatlósai (az általa megharapott és vámpírrá vált nők) is a segítségére vannak.

És csak itt érkezik Drakula kastélyába Jonathan Harkov, aki ezúttal párizsi ingatlanos (a helyszín Párizs, de az angolos nevek megmaradtak), hogy üzletet kössön vele. Harkov medálján, annak menyasszonyában, Minában Drakula Elizabeta reinkarnációját véli felismerni.

Közben egy névtelen pap (Christopher Waltz alakításában), aki egyfajta Van Helsing-reprodukció, hosszú évek óta tanulmányozza a vámpírokat és próbál rátalálni a forrásra, azaz Drakulára. Egy párizsi elmegyógyintézetben elsőként azonosít vámpírként egy fiatal (valójában 130 éves) nőt, Mariát, aki egyfajta Lucy Westenra és Renfield-mix. A legjobb barátnője pedig (bár csak 2 napig ismerték egymást) nem más, mint Mina Murray.

A forgatókönyv sok helyen következetlen vagy épp ellentmondásos (Mariát előbb megégeti a napfény, aztán vidáman flangál fényes nappal, de Drakulának sincs gondja a napfénnyel; a vámpírok irtóznak a keresztény szimbólumoktól és papoktól, Drakula mégis megszentségtelenít egy apácazárdát; a szárnyas vízköpők hagyják megszökni Harkert, ahelyett, hogy a levegőben üldöznék), szájbarágós (Drakula szóban elmondja, hogy mennyire szereti Istent, majd szóban megtagadja; Mina csak elmondja Christopher Waltz Van Helsing-szerű karakterének, hogy úgy érzi, rossz korban született, Drakula egyszerűen elmeséli Harkovnak, hogy az öröklét szerelem nélkül milyen magányos is tud lenni). De a vámpirizmus és erotika közötti párhuzamot is, amelyet Robert Eggers olyan hatásosan sejtet a Nosferatuban, itt nyíltan kimondják.

Magát a vámpírmítoszt is elég szabadosan kezeli a film, új, kissé nyakatekert szabályrendszert mutat be (minden vámpír a Drakulát is sújtó átok hatalmában van, mindegyik gazdájának tekinti Drakulát, de az átok megtörhető, a folyamat visszafordítható).

Caleb Landry Jones kétségkívül jó karakterszínész, de Drakula az ő teátrális alakításában inkább ripacs, mint tragikus (anti)hős. A szerelmes Vlad szerepével még jól boldogul, de a félelmetes Drakula gróf már komolyan vehetetlen. Mina esetében nem igazán beszélhetünk színészi játékról. Christopher Waltz unott rutinnal, kisujjból kirázza a Van Helsing-pótlékot. Maria néha idegesítő, de pontosan ez a lazaság és őrültség áll jól a filmnek.

Összességében Luc Besson nem tudott sem letisztultan visszatérni az alapokhoz, sem valami újat hozzátenni a jól ismert sztorihoz, hiszen korábbi Drakula-filmek ötleteiből válogatott és azokat fűzte össze, vagyis semmi sem indokolja ennek az adaptációnak az elkészültét.