Nem elég jónak látszani

2026.09.15 23:40 Ahoj poplacsek Olvasottság: <100x

0

A marketinges szabály szerint nem elég jónak lenni, annak is kell látszani. Ezzel a filmmel az a gondom, hogy a rendezője ebből csak a bölcsesség második felét ragadta meg, azaz igyekezett jónak látszani. Viszont nem próbált meg eléggé jó is lenni. Az 1990-es években még így is bőven nagyszerű lett volna, csak azóta meghaladottá vált az a filmnyelv, amit itt látunk. A részletek szintjén pedig ami harminc éve eredeti és friss lett volna, az mostanra gyakran klisésnek és elhasználtnak hatott.

Aki Jean Reno miatt nézné, ne hagyja magát lépre csalni a stáblistával, ő ugyanis a vége előtt 15-20 perccel jelenik meg. Színészi minőségben mégis ő viszi a pálmát. Dustin Hoffman szerepe se jelentős, se hosszában, se minőségben, viszont Leo Woodall főszereplői alakítása meglehetősen kiváló, megérdemelt volna a srác egy bátrabb rendezést.

Az a történetben a felállás, hogy a feminin nevű srác, Niki White foglalkozását tekintve zongorákat hangol New York Cityben. Ő egy különlegesen érzékeny hallású, állandóan füldugót és zajvédő fülest hordó ember. Egy idősebb fószerrel (Dustin Hoffman) dolgozik együtt, ez az idősebb kolléga egyszer kizárja magát a saját széfjéből. Niki egy kis YouTube-akadémia után a jó hallására támaszkodva kitekeri az öreg széfjén a kódot és kinyitja a zárat. Bámm, megvan az új megélhetési modell. Na, nem egyből, de a véletlenek úgy alakítják, hogy rossz körökbe keveredik és bűnözőket kezd szolgálni a képességeivel.

Műszaki közbevetés: elég sokat foglalkoztam korábbi szakmámból adódóan a filmben is látható La Gard széfzárakkal. Tudjatok róla, hogy a sokszor eljátszott lehallgatós nyitás ezeknél nem játszik, ez ellen ezek a szerkezetek védettek, mégpedig két fő okból. Egyrészt rengeteg hamis rovátka van a tárcsákon, amik pont olyan hangot adnak, mint a nyitási pozíció elérése. Másrészt a tárcsák és tengelyek szándékosan kissé oválisak, excentrikusak és lazák, képtelenség normális erővisszajelzést kapni. Tehát amit ebben és sok másik filmben előadnak, az egyszerűen nem működik. Na, de ne is akadjunk fel ilyen apróságokon, fő a szórakoztatás, fókuszáljunk hát tovább a filmre.

Na igen, de a cselekménybe se könnyű belefeledkezni, annyira sok mindenben elcsépelt. Szóval ott tartottunk, hogy Niki rájön, hogy tud hallás útján széfet nyitni. Természetesen ahogy filmekben lenni szokott, eközben becsajozik és onnantól kettős életet él: az ismerősei és a csaj előtt ő a rendes zongorahangoló, titokban meg a gengszterek aranykezű szakijává lép elő. Ha már láttatok legalább egy tucat filmet az életetekben, akkor teljesen ismerős lesz az ilyenkor előálló összes dilemma, bonyodalom és konfliktus. Az összes ilyenkor szokásos filmes közhelyet habozás nélkül elpukkantja Daniel Roher rendező. Eközben az egésznek olyan 1990-es években készült filmhangulata van, hogy ha tippelnem kellett volna, meg nem mondanám, hogy ez egy mai darab.

Mégis érezni, hogy van ebben a moziban potenciál, de a rendező szerintem nem eléggé támaszkodik a saját hangjára és stílusára, hanem inkább valamiféle zsánereket követ, legalábbis nekem ez volt a benyomásom. Ez miatt a bátortalanság és bizonytalanság miatt végül erőtlen lett a végeredmény, ami kár, mert nem sokon múlott. Semmiképp se rossz így se, de inkább egy kihagyott lehetőség lett, mint egy jó film.