A hatszoros Oscar®-díjas Kaliforniai álom (La La Land) című musical díjnyertes rendezője, Damian Chazelle, illetve a film szintén Oscar®-nyertes főszereplője, Ryan Gosling ismét együtt dolgoztak, hogy Az első ember címmel vászonra vigyék az Apollo 11 és Neil Armstrong holdraszállásának történetét, illetve az odáig vezető évtizedes utat. A bensőséges történetet Armstrong nézőpontjából ismerjük meg. A film alapjául James R. Hansen könyve szolgált, és azt meséli el, milyen győzelmet aratott Armstrong, a családja, a munkatársai és az egész ország azzal, hogy megvalósult a történelem egyik legveszélyesebb küldetése – és milyen árat kellett fizetniük érte.
Chazelle-t továbbra is az érdekli, mekkora áldozatot kell hoznunk, ha eredményt akarunk elérni... s vajon ha a tökélyre törekvést siker koronázza, megérte-e az érte hozott erőfeszítés. Whiplash című filmjében a mestert teremtő mentorság mibenlétét vette górcső alá, a Kaliforniai álomban ízekre szedte a filmmusical műfaját, most pedig azt mutatja meg, mit gondol arról, hogyan működik egy „küldetéses mozi”. Az első emberben belső látószögekből tárja a közönség elé a képtelennek tűnő utazást.
Armstrong feleségét, a szenvedélyes és félelmet nem ismerő Janetet Claire Foy (The Crown – alakításáért Emmyt kapott) alakítja – ő az a nő, aki férje oldalán állva hozzájárult a győzelemhez. Bár tudatában van annak, hogy kalandvágyó emberrel kötötte össze az életét, Janet nehezen tudja elfogadni, milyen sok áldozatot követelnek tőlük azért, mert bekerülnek a történelembe. Míg Neil az egekbe repül, hogy feldolgozza szörnyű közös veszteségüket, Janetnek a Földön kell helytállnia az önfeláldozó űrhajósfeleség hálátlan szerepében. Miközben ő volt a NASA űrhajóscsaládjainak egyik legismertebb arca, Janet titkon azon töprengett, vajon ő választotta-e a történelemkönyvek lapjaira vezető utat, vagy a vaksors bánt el így az Armstrongokkal.
Az első ember magánélete
James R. Hansen Az első ember – Neil Armstrong élete című életrajzi műve szolgált a film alapjául, amely bemutatja a híres űrhajós magánéletét és rávilágít pályafutásának jellemformáló pillanataira. Hansen tudomány- és technikatörténetből doktorált az Ohiói Egyetemen, majd több mint húsz évig írt és a világűrről, illetve a történelemről tartott előadásokat. 2000-ben döntött úgy, hogy elmeséli Armstrong történetét, ezért megkereste az űrhajóst. Armstrong ritkán adott interjút, azért az ötletért pedig végképp nem rajongott, hogy teljes életrajzot írnának róla, így udvariasan visszautasította a lehetőséget.
„Két évembe telt, mire sikerült elérnem, hogy végre rábólintson az ötletre – meséli Hansen. – A családja beszélte rá Neilt. A nagy áttörés akkor következett be, amikor meghívott Cincinnati egyik elővárosában található házába – ahol már vagy húsz éve élt –, és órákon át beszélgettünk a dolgozószobájában. Nagyon baráti volt a hangulat, de még ez után is jócskán el kellett telnie némi időnek, mire hajlandó volt teljesen megnyílni.”
Hansent lenyűgözte interjúalanya karakterének kettőssége. „Képes volt azonnali döntéseket hozni egy irányítókabinban, de ha az élet egyéb dolgai kerültek terítékre, elképesztően óvatos és megfontolt tudott lenni.”
Évekkel azelőtt, hogy Armstronggal találkozott volna, Hansen több száz oral history-interjút készített más alanyokkal, és ez a tapasztalat volt az, amivel végül elnyerte az űrhajós bizalmát. „Az volt a legfontosabb, hogy bizalmi kapcsolat épüljön ki köztünk – folytatja Hansen. – Ebben sokat segített, hogy egymástól 50 mérföldre nőttünk fel Ohióban, ráadásul mindkettőnk családja gazdálkodó volt. Ugyanazt a nyelvet beszéltük, ugyanazzal a tájszólással. Neil a közvélemény számára jobbára egydimenziós volt, a dicsőséges űrrepülés szent szimbóluma, és senki nem ismerte a lélegző, háromdimenziós emberi lényt.”
A film alkotói nem elégedtek meg azzal, hogy bemutassák azt az embert, akit a nyilvánosság már oly sok felvételről és interjúból ismer, azt is fel akarták tárni, mi vezérelte Armstrongot, a családját és kollégáit a NASA-nál, hogy megvalósítsák a lehetetlent. „Filmünk arról szól, milyen nehéz, kockázatos és veszélyes volt ez a vállalkozás minden résztvevője számára – magyarázza Adam Merims executive producer. – Neil a koreai háborúban kezdte vadászpilótaként, aztán berepülőpilóta lett a légierőnél, végül pedig a NASA-nál. Akkoriban a berepülőpilóták közül rémisztően sokan haltak meg szolgálat közben, ezért pályafutásának ebben a szakaszában számos barátját elvesztette; de Neil hű maradt kitűzött céljaihoz, és végül elérte, amiről sokan azt gondolták, hogy lehetetlen.”
Armstrong barátságot kötött életrajzírójával, aki a filmnek most társproducere, ami sokat segített a produkció tető alá hozásában. „Neilnek nagyon tetszett, ahogyan Jim Hansen a könyvben ábrázolja őt – mondja Wyck Godfrey producer. – Neil úgy gondolta, amennyiben követjük Jim gondolatmenetét, semmi kifogása az ellen, hogy film készüljön az életrajzából.”
Godfrey hálás a sorsnak azért, hogy még 2012. augusztus 25-én bekövetkezett halála előtt találkozhatott Armstronggal, és megyőződése, hogy az űrhajós áldása nélkül a film nem jöhetett volna létre. „Neil nagyon örült, hogy film készül az életéről, különben nem lennénk itt.”
„Los Angeles belvárosában, a Jonathan Clubban találkoztam vele és második feleségével – emlékszik vissza Marty Bowen producer. – Másnap valamilyen díjat adtak át neki. Addig nem volt félelmetes a helyzet, amíg kezet nem fogtunk – elképesztően erős kézszorítása volt. Aztán beszélgetni kezdtünk, és kiderült, mennyi mindenre emlékszik a holdraszállás eseményeiből.” A producer is észrevette Armstrongban azt az érdekes kettősséget, amit oly sokan említenek. „Bonyolult dolgokról beszélgettünk, és végig felvillanyozott csodálatos fanyar humora. Nagyszerű ember volt.”
Zárkózott személyiségnek ismerte a nagyközönség, Neil Armstrong azonban egészen más arcát mutatta szeretteinek és a hozzá közel állóknak. Kisebbik fia, Mark Armstrong reméli, a film képes megmutatni ezt a másik Armstrongot is. „Szeretném, ha olyan embernek látnák, akinek nagyon nagy kihívásokkal kellett szembesülnie. Sokat vártak el tőle, és ő igyekezett maximálisan megfelelni. Az volt a mantrája, hogy minden helyzetben meg kell találni az optimális megoldást.”
„Voltaképpen átlagember volt – teszi hozzá Armstrong nagyobbik fia, Rick. – Azok, akik csak a híradóból ismerik, talán nem is tudják, milyen remek volt a humora. Barátai körében egészen más ember volt, mint amit a nagyközönség előtt mutatott magából. Remélem, a filmből mindez kiderül.”
Damien Chazelle csatlakozik a stábhoz
Bár Wyck Godfrey és Marty Bowen producerek már jó ideje dolgoztak Az első ember előkészítésén, csak akkor keresték meg Damien Chazelle-t, amikor már minden részlet tisztázódott. A rendező már elkészítette a Whiplasht és a Kaliforniai álmon dolgozott. Azonnal megtetszett neki Az első ember projektje. Innentől felgyorsultak az események.
Chazelle az Oscar-díjas Josh Singert (Spotlight: Egy nyomozás részletei) kérte fel a forgatókönyv megírására. Chazelle elégedetten konstatálta, hogy Singer azonnal meg tudta ragadni, mi az igazán érdekes történetük hősében. „Damien thrillerként fogta fel a történetet – mondja Godfrey producer. – Meg akarta mutatni, hogy a közvélekedéssel ellentétben hogyan nézett ki valójában a holdraszállás, és mit éltek át az űrhajósok, amikor a kor nem túl fejlett technológiáját használták.”
Chazelle azt várta el a stábtól, hogy a korszakból mindent teljesen autentikusan mutassanak meg a közönségnek. A felkészülés hónapjai során részletesen elemezték az egyes jeleneteket és sokat beszélgettek az Armstrong család tagjaival, illetve azokkal, akik belülről ismerték a történetet.
A producerek szerint Armstrong valósága sokkal rémisztőbb volt, mint bármilyen fikció. „Innen ered a film esztétikája – mondja Bowen. – Mindenki látott már űrben játszódó filmeket, és mindenkinek azonnal a fejlett technológia ugrik be: számítógépek, digitális formátumok és számítógépes grafika. Damiennek az volt a célja, hogy mindent a maga mezítlábas valójában mutasson meg, s ennek érdekében a filmnek annyira analógnak kellett lennie, amennyire csak lehetséges. A nagy kihívás az volt számunkra, de egyben a legizgalmasabb dolog is, hogy a nézőt miként tesszük bele abba a szűk űrkabinba, hogy ne csak lássa, hanem érezze is, milyen hihetetlen teljesítményt nyújtottak ezek az űrhajósok.”
A film készítése során gyakran elhangzott ez a megjegyzés: „a zsebünkben izmosabb számítógépek vannak, mint amilyennel annak idején a Holdra szálltak”.
„Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy amikor fölmentek a Holdra, nem volt olyan technológiájuk, mint amilyen nekünk van most – folytatja Bowen. –
Szeretnénk megmutatni a közönségnek, hogy azzal a technológiával hogyan érhettek el ekkora eredményt: több ezer ember dolgozott ugyanazért a célért. Ha bármelyikük hibázott volna, kútba esik az egész.”
„Mielőtt dolgozni kezdtem volna Az első emberen, ismertem nagyjából a holdraszállás történetét, de másról nemigen tudtam – mondja Chazelle. – Aztán beleástam magam a témába, és megdöbbentem, mennyire őrült és veszélyes volt ez a vállalkozás. Többször is csak egy hajszál választotta el őket a kudarctól, és a feladat óriási áldozatot követelt az összes résztvevőtől. Meg akartam érteni, mi késztette ezeket az embereket arra, hogy kilövessék magukat a végtelen űrbe, és hogyan történt az egész, pillanatról pillanatra, lélegzetről lélegzetre.”
„Hogy meg tudjam ragadni a lényeget, Neil magánéletét kellett feltárnom – folytatja a rendező. – A sztorinak a Hold és a konyhai mosogató között kellett ívet leírnia, azaz a végtelen űr ijesztő nagyszerűségét a hétköznapok banalitása ellenpontozza. Eldöntöttem, hogy realista stílusban dolgozunk, észrevétlen, közeli szemlélőként leszünk jelen az űrkabinban és az Armstrong család legbensőségesebb pillanatainál is. Azt reméltem, ezzel a módszerrel érzékeltethető mindaz az öröm, bánat, nyereség és veszteség, ami a világtörténelem egyik legfontosabb küldetéséhez kapcsolódott.”
A rendező eleve dokumentarista stílusban gondolkodozott, Gosling pedig arra ösztökélte, hogy vegye szó szerint ezt a kifejezést: dolgozzon ki minden apró részletet, kapjon hangsúlyt minden fontos apróság, ami végül a holdraszálláshoz vezetett. „Ryan ezt úgy foglalta össze, hogy 'a konyhától a Holdig', ami mantrává nőtte ki magát, és így magyaráztam el a film lényegét mindenkinek, a stúdió fejeseitől a stábtagokon át a színészekig.”
Josh Singer fontos történelmi pillanatokat feldolgozó forgatókönyvekkel szerzett magának hírnevet (Spotlight: Egy nyomozás részlete, A Pentagon titkai /The Post/), és ezúttal is nagy lendülettel vetette bele magát a kutatómunkába. „Sokat beszélgettem a családdal, az űrhajósokkal, főleg Frank Hughes-zal, aki kiképzőként vett részt a Gemini- és az Apollo-űrprogramokbnan, és gyakorlatilag mindent tud az űrrepülésről. Nagyon szeretem ezt a részét a forgatókönyvírói munkának: teljesen belemerülök egy világba és mindent megtudok róla, amit csak lehet... és aztán az egészet beleteszem a forgatókönyvbe.”
Singer bámulatosnak tartja, hogy Armstrong milyen kitartóan haladt kitűzött célja felé. „Folyton elbukott, de mindig csak haladt tovább. Az összes szerkezet, amivel a NASA előállt, komoly problémákkal volt terhelt: az X-15 hiperszonikus kísérleti repülőgép lényegében rakétameghajtású koporsó volt, a Gemini VIII űrhajót kész csődtömegnek lehet nevezni, nem beszélve a holdraszálló modulról, amiből hősünk végül kiugrott. Ha azt nézzük, Armstrong mi mindenen bukdácsolt keresztül, nem őt tartanánk a legtökéletesebb választásnak, amennyiben azt az embert keressük, aki elsőként léphet a Holdra. De ha jobban belegondolunk, rájövünk, hogy pont ez a rengeteg bukta tette őt a legalkalmasabbá a feladatra.”
A részletek megismerése után Singer biztos lett abban, hogy olyan nagy ívű sztorit sikerült találni, amelynek a mozivásznon a helye. A film 1961-től 1969-ig követi az eseményeket, s bemutatja, mi történt ezalatt a NASA-nál és Armstrong magánéletében.
Gosling mint Armstrong
Bár Gosling és Chazelle összeszokott munkatársakká váltak a Kaliforniai álom készítésekor, Az első ember még magasabb szintre emelte együttműködésüket – az előkészületektől a forgatáson át egészen az utómunkáig. „Nem egyszerűen rendező-színész kapcsolat alakult ki közöttünk, hanem ennél sokkal több – mondja Chazelle. – Ennek is köszönhető, hogy a filmet dokumentarista stílus lengi át. Amikor először beszélgettünk a projektről, én küldetésmoziként értelmeztem. Ryan viszont rámutatott, hogy szerinte inkább gyásztörténetről van szó.”
Gosling és az Armstrong családot alakító színészek két hétig próbáltak a forgatás előtt, ám a rendező és a főszereplő számos jelenetet improvizálással oldottak meg. Chazelle ezeket is fölvette, és jó néhány közülük bekerült a film végső változatába.
Chazelle-t lenyűgözte, hogy Gosling milyen sok kreatív ötlettel állt elő a film készítése során. „Ryan megtalálta a tereminen előadott Holdrapszódiát, ez volt Neil egyik kedvence, és az űrutazás során is lejátszotta – mondja a rendező. – Sőt, rábukkant az Egelloc című musicalre is, amit Neil az egyetemen írt, valamint az egyik interjújára, amelyben a Föld atmoszférájáról beszél – Josh ennek alapján írta meg Neil filmbeli beszédét.”
A producerek tudták, hogy Gosling hozni tudja az első Holdra szálló ember intenzív koncentrációját és csöndes izzását, mégis meglepte őket, hogy a színész milyen könnyedén ábrázolt egy nagyon összetett személyiséget. „Megdöbbentett, Neil milyen visszafogott, összeszedett és szerény ember volt – mondja Chazelle. – Nem cowboy vagy szájhős típusú pilóta volt, hanem olyan ember, aki csak nagy ritkán szólal meg, inkább csöndben megül a sarokban, de mindenkit felmér és értékel, aki körülötte van, mert ő a legokosabb a szobában.”
Chazelle a Kaliforniai álom készítésekor már megtapasztalta, hogy Goslingnak milyen hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy visszafogottan adjon elő egy jelenetet. „Neil mindig azt mondogatta, hogy nincs benne semmi különös – magyarázza a rendező. – Azt mondta, ő is csak egy a sok közül, és a körülmények furcsa játéka vezetett ahhoz, hogy ő lett az első ember a Holdon. Teljesen normális, hétköznapi ember volt, és Ryan a maga kifinomult játékával pontosan érzékeltetni tudja ezt.”
A produkció egyik legszigorúbb kritikusa azon kevesek egyike volt, akik a világon a legjobban ismerik Armstrongot. Gosling szerencsére azonnal megtalálta a közös nevezőt Hansennel. „Nem hinném, hogy Ryanen kívül akadt volna bárki más, aki ilyen tökéletesen játssza el ezt a szerepet – mondja az író. – Ryan valahogy pont olyan töprengő, elmélkedő, csöndes, szerény alkat, amilyen Neil volt. Ugyanakkor, mivel kiváló színész, olyan tulajdonságokat is felszínre tud hozni Neil karakteréből, amelyeket csak azok ismertek, akik a legközelebb álltak hozzá.”
Hansen kincset érő forrásnak bizonyult Gosling számára a felkészülés során. „Ryan találkozott Neil húgával, June-nal, miután elmagyaráztam neki, milyen fontos volt számomra Neil jellemének megismeréséhez, különösen a kislánya halálát illetően – magyarázza Hansen. – Ryan ugyanabban a farmházban beszélgetett June-nal és Neil egyik gyerekkori barátjával, ahol az én interjúim készültek. Történeteket hallgatott meg, kérdéseket tett fel, találkozott Neil fiaival is, szóval teljesen alámerült a szerepbe.”
A színész izgalmasnak találta, ahogyan Chazelle megközelítése Hansen könyvének Armstrong-értelmezését keresztezi. „Úgy emlékszem, amint megtudtam, hogy a Hold létezik, már az a hír is eljutott hozzám, hogy járt rajta egy Neil Armstrong nevű ember – mondja Gosling. – Neve összeforrt a Holdéval, de csak James Hansen könyvének elolvasása után jöttem rá, hogy addig szinte semmit nem tudtam egyikükről sem. Nagyon megrázott, amikor kiderült, hogy Neil és felesége milyen veszteségeket szenvedtek el korábban és a történelmi jelentőségű küldetések alatt. Ami a dolog gyakorlati részét illeti: sosem gondoltam volna, hogy az űrrepülés ennyire veszélyes. A törékeny űrkapszulák egyet jelentettek a klausztrofóbiával, és mai mércével rettentő primitív volt az általuk használt technológia.”
Gosling arról ismert, hogy teljes mértékben az aktuális feladatnak szenteli magát. A Kaliforniai álom kedvéért három hónap alatt megtanult zongorázni. A Szerelmünk lapjai (The Notebook) forgatása előtt belemerült a dél-karolinai Charleston kultúrjába, és a film hőséhez hasonlóan elsajátította a bútorasztalos szakma alapjait.
Az első ember esetében Gosling azzal bizonyította szakmai alázatát, hogy rendkívül alaposan tanulmányozta Armstrong életét. Technikailag is fölkészült a szerepre. „Elképesztő, hogy Ryan mennyire beleveti magát a munkába – mondja Frank Hughes, aki a Gemini és Apollo programokban az űrhajósok kiképzője volt. – Órákig nézegettük a Gemini és az Apollo űrhajók irányítópultjait, és Ryan megtanulta, melyik kapcsoló mire való. Beült a kabinba, megmutattam, hova tegye a kezét, és megtanítottam arra, hogyan kell a szemével a kijelzőket pásztázni, ha fel akar mérni egy helyzetet.”
„Ami a szerep kapcsán először ezembe jutott: meg kell tanulnom repülni – veszi át a szót Gosling. – Neil előbb tudott repülni, mint autót vezetni, ez nagyon fontos momentum volt az életében, ezért úgy gondoltam, innen kell kezdenem. A pilótakiképzésem egy pontján arra kértek, kormányozzam átesésbe a repülőt /ekkor drámaian csökken vagy megszűnik a felhajtóerő, és a gép lezuhanhat, ha a pilóta nem állt a helyzet magaslatán – a ford./, és manőver közben hirtelen belém hasított valami. Szörnyű gondolat volt. Megértettem, miért volt Neil a világ egyik legjobb pilótája, és én miért nem lehetek az. Sok űrhajóshoz hasonlóan korábban Neil is berepülőpilóta volt. Ehhez a feladathoz olyan ember kell, aki képes beszállni egy olyan gépbe, amely még soha nem repült, és a végsőkig kihajt belőle mindent, hogy kiderüljön, mik a gyenge pontjai, mert erre van szükségünk ahhoz, hogy fejlesszük a repülésről megszerzett tudásunkat.”
Az űrhajósfeleségek: Foy mint first lady
Armstrong feleségét, Janetet Claire Foy alakítja, aki a színészcsapat számos tagjához hasonlóan Hansentől kapta a legtöbb segítséget: „Jim odaadta a Janettel felvett interjúkat – mondja a színésznő. – Janet támogatta az űrprogramot, de legfőképpen a férjét, és bizonyos értelemben a NASA szóvivőjévé nőtte ki magát, a többi űrhajósfeleséghez hasonlóan.”
Foy sajnos nem találkozhatott Janet Armstronggal, aki a rossz idő miatt nem tudott ellátogatni az atlantai forgatásra. Janet 2018. június 21-én hunyt el 84 éves korában. A színésznőt lenyűgözte, mennyire céltudatos volt az első ember felesége. „Bármit mondott, komoly forráskritikával kellett kezelni, mivel a korszak erősen hatott ezekre a nőkre a maga intellektuális és érzelmi nyomásával – magyarázza a színésznő. – Az űrhajósfeleségek a történelem hátsó udvarában töltötték be nagyon fontos szerepüket. Mostanáig senki nem foglalkozott azzal, milyen volt az életük.”
Az angliai Stockportban született Foy hallott a sikeres Apollo 11 küldetésről, de ennél többet nemigen tudott az akkori eseményekről. „Miután Amerikában jöttem, gyorsan felfogtam, mekkora jelentősége van a holdraszállásnak az amerikai történelemben – mondja a színésznő. – Számomra ez a történet arról szól, hogy egy ember miként képes ekkora szolgálatot tenni az egész emberiségnek. Mi készteti őt arra, hogy a küldetésért kockára tegye az életét? Érdemes 50 év távolából visszanézni, és rákérdezni, mibe került ezeknek az embereknek a lehetetlen feladat végrehajtása.”
Konzervdobozok űrbe lőve:
modulok és kapszulák
Nathan Crowley látványtervező mindig is arra törekedett, hogy teljesen valószerű legyen, amit a kamerák elé varázsol: „Ehhez a filmhez méretarányos maketteket használtunk. Nem akartuk újra feltalálni a spanyolviaszt, old school módszereket alkalmaztunk modern technológiával.”
Chazelle azt akarta megmutatni, mekkora kockázatokkal járt az űrrepülés az űrkorszak hajnalán, ahogyan Crowley fogalmaz: „amikor konzervdobozokat lőttek ki az űrbe”. Nem azt akarta érzékeltetni, mekkora menőség volt részt venni a NASA űrprogramjában, ehelyett az az elkeseredett küzdelem érdekelte, amelynek eredményeként végül ember léphetett a Holdra. „Ezek az űrhajósok roppant tudás birtokosai voltak, de sokkal több dologról halvány fogalmuk sem volt – mondja a látványtervező. – Klasszikus értelemben vett felfedezőknek nevezhetjük őket, ezért olyan izgalmas, mit tudtak kiokoskodni menet közben, amikor napokra ezekbe a konzervdobozokba voltak belenyomorítva.”
Chazelle már az első stábtalálkozón elmagyarázta, hogy többek között egy súlyos kontrasztot szeretne filmjével megjeleníteni: miként ellenpontozza az űrkapszulák klausztrofóbiáját a világűr végtelensége. Mindez nem sikerült volna, ha a NASA nem bocsátja rendelkezésre a szükséges forrásokat. „A NASA szélesre tárta előttünk a kapuit – mondja Crowley. – Elmentem a floridai Kennedy Űrközpontba, és közelről tanulmányoztam a leszállómodult meg a Gemini űrkapszulát. Elmentünk Houstonba, és megnéztük az Apollo leszállóegységét is, átvizsgáltuk az összes kézikönyvet és használati útmutatót, hogy érzékeltethessük, milyen lehetett, amikor valakit beraktak egy ilyen apró kabinba, és rácsapták az ajtót. Az űrhajósok ugyanis lényegében csapdába kerültek, úgy szorongtak ezekben a modulokban, mint a szardíniák a konzervdobozban.”
Sok filmes alkotó letesz arról, hogy minden díszlet autentikus legyen, például mert szabad kameramozgásra van szükség vagy a színészek számára kényelmetlen lenne a túl szűk tér. Chazelle csak igen szerény mértékben volt hajlandó ilyen kompromisszumra, és Crowley is azt vallja, hogy 10 százaléknál nagyobb arányban semmilyen díszeletet nem szabad megnagyobbítani. A Gemini esetében meg akarták tartani az eredeti méreteket, de ez gondot okozott a kamerák miatt. A megoldás az lett, hogy szétszedhető díszletet építettek, ami azt jelenti, hogy kettévágták a pilótaüléseket, és így már befértek a kamerák.
A színészek miatt is kiigazításokra volt szükség, mivel néhányan közülük magasabbak voltak, mint az űrhajósok. „Az Apollo 11-nél nagyjából öt százalékot nagyítottunk a díszleten, az X-14-es kísérleti repülőgép pilótafülkéjéhez viszont nem kellett hozzányúlni – árulja el Crowley. – De az ülést lejjebb kellett igazítani, mert Ryan magasabb, mint Neil volt, és a sisakja hozzáért volna a fülke tetejéhez.”
(UIP Duna)