Amikor Pete (Mark Wahlberg) és Ellie (Rose Byrne) úgy döntenek, hogy családot alapítanak, az örökbefogadás ingoványos talaján kénytelenek fogódzót találni. Rátalálnak három testvérre, köztük a lázadó kamaszra, Lizzyre (Isabela Moner), és egy pillanat alatt nulláról háromra ugrik a gyerekeik száma. Az újdonsült szülők kétségbeesetten igyekeznek megfelelni az instant család támasztotta elvárásoknak. Az Instant család történetét a forgatókönyvíró/rendező/producer, Sean Anders személyes tapasztalatai inspirálták.
Anders két sikerfilmje, a Megjött apuci és a Megjött apuci 2. elkészítése között látott neki az Instant család megírásához John Morris író-proucerrel. A két említett vígjáték harsány poénjai között finoman érzékeltették, hogyan működik egy olyan család, ahol nagyon különböző emberek próbálkoznak a békés egymás mellett élés megvalósításával, több-kevesebb sikerrel. Mostani filmjében Anders a téma teljes kiaknázására koncentrál olyan intentzitással, hogy, mint Ellie érzékletesen megfogalmazza, „még a szar is potyog”.
Csak egy kis szeretetre vágyom
Meglehet, az örökbefogadás komoly téma egy film számára, Andersnek azonban nem okoz nehézséget, hogy a dolog könnyedebb oldalát is bemutassa, hiszen története saját élményekből táplálkozik. Amikor Anders és felesége örökbe fogadott három testvért, „egy csomó vicces dolog történt, meg rengeteg frusztáló is. Ha hazaviszel három gyereket, akik hirtelen a saját porontyaid lettek, de nem ismered őket, és ők sem ismernek téged, ebből igazi tévedések vígjátéka bontakozik ki. Úgy gondoltam, John Morisszal írhatnánk ebből egy vígjátékot, ami azért nem lenne annyira szívbemarkoló, hogy az emberek meg se akarják nézni. Azért tudtuk ezt megoldani, mert a személyes tapasztalataim viccesek és szívet melengetőek voltak. Remélem, filnünk nyomán több állami gondozott gyerek talál szerető családra.”
„Amikor évekkel az örökbefogadás után elhatároztuk, hogy megcsináljuk ezt a filmet, megkerestem az ügyünket intéző szociális munkást, és találkoztam más családokkal és gyerekekkel is – folytatja Anders. – A film végül úgy jött össze, hogy a legjobb helyzeteket és poénokat válogattam össze a saját élményeimből meg a többiek tapasztalataiból.”
Mark Wahlberg, aki már a harmadik Anders-film főszereplője, biztos abban, hogy Sean személyes tapasztalatai nagy lendületet adtak a filmnek. „Az ő élményei teremtik meg a történet érzelmi talapzatát, a keresetlen őszintesége pedig hitelesíti, amit látunk. Szerintem nagyon szívmelengető film lett, és olyan időket élünk, hogy pont erre van szükség.”
„Nem akarok hazudni, élek-halok a hepiendért – folytatja Anders. – Ültessetek le a Baseball álmok elé, és elolvadok. Egyszerűen ilyen vagyok. Szerintem őszinte dolog, ha az ember derűs filmet csinál, de közben megmutatja, hogy vannak azért kutya nehéz helyzetek is. Ezek nem kitalált dolgok, mert találkoztam olyan örökbefogadó szülőkkel, akik sokkal rosszabbul jártak, mint mi a feleségemmel vagy a filmünk hősei. Egyetlen dolog közös volt mindenkiben: szentül állították, hogy ha lehetne, akkor sem csinálnák másképp. Ezért gondoltam, hogy egy ilyen viszonylag rázós témából is ki lehet hozni egy hepiendre kihegyezett vígjátékot.”
John Morris nagyon élvezte a közös munkát Andersszel. „Sean rengeteg ballépéséből lett poén a forgatókönyvben. Mivel az ő gyerekei nem voltak elég komiszak, kicsit turbóznunk kellett a dolgot, ezért kitaláltunk egy lázadó kamaszt. A karaktert Maraide Greenről mintáztuk, aki örökbefogadott gyerek volt, és rengeteg érdekes dolgot tudott mesélni nekünk. Los Angelesből Atlantába hoztuk, ahol forgattunk, és ő lett a film szaktanácsadója. Fantasztikus ember!”
Anders és Morris odaadták Maraide-nek a forgatókönyvet, és arra kérték, véleményezze. „Rengeteg okos észrevétele volt, amiknek köszönhetően őszintébb lett a történet, sőt, helyenként brutálisan őszinte – mondja Anders. – Néhány fordulatot közvetlenül Maraide életéből emeltünk át.”
„Tizenhárom éves koromban fogadtak örökbe, addig kézről kézre adtak a gyermekgondozó rendszerben – meséli Maraide Green. – Nyolcéves koromban vettek el az anyámtól, mert drogozott és bántalmazó partnerei voltak. Nevelőotthonba, majd nevelőszülőkhöz kerültem, aztán visszamehettem anyámhoz. Minden egész jól alakult, amíg megint el nem kezdett drogozni. Visszakerültem a rendszerbe. Az egyik helyen úgy nézett ki, hogy örökbe fognak fogadni, de nem jött össze, aztán egy másik családhoz kerültem, és ott már szerencsére sikerült. Hirtelen lett négy testvérem meg szüleim, és most már minden jó. Húszéves vagyok és a Kaliforniai Egyetemre készülök, amiről mindig is álmodtam.” (Maraide azóta a UCLA filmszakának hallgatója lett – a ford.)
„Sean elküldte a forgatókönyvet, elolvastam és írtam hozzá jegyzeteket, ha valami nem tetszett, olyasmiket, hogy ez teljesen valószerűtlen, vagy ennek semmi értelme és hasonlók – folytatja Maraide. – Tetszik, hogy Sean annyira őszinte akart lenni. Aki volt már gondozott, igazán rá tud kattanni erre a filmre, mert a valóság látható benne. Az is nagyon klassz, hogy a film úgy képes mesélni a gondozottakról, hogy közben nem velőtrázó dráma, végig nevetni lehet.”
Maraide reméli, hogy a film nyomán megváltozik a közönség véleménye az állami gondozottakról. „A gondozott gyerekek nem furák vagy lelki nyomorékok és nem is elvetemült kis pszichopaták. Hanem csak gyerekek. Megtapasztaltak pár kemény helyzetet, de ettől még ugyanolyan értékes emberek, mint bárki más, és hihetetlen dolgokra képesek, ha érzik, hogy szeretik őket.”
A forgatókönyvírók Allison Maxon tapasztalataiból is sokat merítetettek, ő szociális munkás abban a gyermekgondozó központban, ahonnan Sean és felesége a gyerekeiket örökbe fogadták. „Allison segített kapcsolatot találni olyan szülőkkel, akik a gyermekgondozó rendszerből fogadtak örökbe – magyarázza Morris. – A történet mind a két oldalát meg akartuk világítani, ezért szülőkkel is beszéltünk meg örökbe fogadott gyerekekkel is.”
„Az a hullámvasút, amin Pete és Ellie a filmben utazik az örökbefogadás után, teljesen igazi, mert minden fura eset, ami bekerült a filmbe, megtörtént a mi családainknál – teszi hozzá Maxon. – Sean ráadásul az egészet belülről tudta megírni, hiszen az övék is örökbefogadó család. A tőlünk gyűjtött sztorik mellett a saját tapasztalatait írta bele a filmbe rengeteg humorral. Pedig nem minden örökbefogadás felszabadult humorfesztivál.”
„Szerintem a legjobb rendezők gyakran ugyanazt a filmet forgatják újra meg újra – mondja Marc Evans producer. – Sean és John filmjei is mindig a családról szólnak. Ilyen volt a Megjött apuci és a folytatása. Sean akkor is a saját tapasztalataiból dolgozott, meg most is.”
Valaki kopogtat
Az Instant család nyitójelenetében Pete és Ellie egy üresen álló házat jár be. Boldog házaspár, akik együtt dolgoznak: házakat újítanak fel és adnak el. Mindig eltalálják, melyik lepukkant ingatlant érdemes álomotthonná alakítani. Ellie talált egy ötszobás, enyhén romos házat kitűnő helyen – óvoda, iskola, orvosi rendelő a közelben –, amit fel akar újítani a húga számára, aki éppen családot alapít. A hugi nincs elragadtatva az ötlettől, a férjével együtt az első pillanattól utálja a roggyant házat. Titkon irigykedik Ellie-re és majdnem tökéletes életére – amibe beleférnek a romantikus randevúk és a golfozás Pete-tel -, ezért ezt vágja a fejéhez: „ha annyira klassz ez a ház, miért nem ti költöztök bele?”. A férje pedig rátesz még egy lapáttal: „Ugyan mit kezdenének öt szobával meg egy parknak is belillő kerttel? Mert gyerekük biztosan nem lesz.”.
A „nem lesz gyerekük” hallatán Ellie leforrázva néz Pete-re. Lehet, hogy túl sokáig építette a karrierjét, a „tökéletes pillanatra” várva, és közben a hajó már elment?
Az Instant család Ellie és Pete Walker kalandjait meséli el, akik örökbefogadásra szánják el magukat, és beleszeretnek egy tizenöt éves kamaszlányba, Lizzybe (Isabela Moner), akit tizenegy éves kora óta ide-oda taszigálnak a gyermekvédelem útvesztőjében. Lizzy felfigyel Ellie-re és Pete-re, amint azon vitatkoznak a nevelőotthon kertjében, hogy odamenjenek-e a „nagyokhoz”, vagyis a kamaszokhoz, akik a piknikező gyerekcsapat szélén őgyelegnek. A piknik azt a célt szolgálja, hogy a leendő örökbefogadó szülők és a gyerekek könnyebben egymásra találjanak – e suta kirakodóvásáron rendszerint a kicsik a kelendőek. Az ádáz kamasz lepattintja Ellie-éket, de ők már nem tudják őt kiverni a fejükből.
Ellie és Pete beszélnek a szociális munkásokkal (Octavia Spencer, Tig Notaro), és kiderül, hogy Lizzy jó tanuló, de eddig nem akart nevelőszülőkhöz kerülni. Amikor Lizzy beállít, nagy meglepetésükre vele jön az öccse, Juan (Gustavo Quiroz) és a húga, Lita (Julianna Gamiz) is. Lizzy maga szeretne róluk gondoskodni. Lizzy és testvérei megfordultak már az ellátórendszer legmélyebb bugyraiban, állandó vendégek voltak a bíróságon, egyik családtól a másikig csapódtak. A kicsik gyűjtik azokat a plüssmackókat, amelyekkel a bírósági meghallgatásokon kedveskednek nekik. Lizzy lázadó alkat, szkeptikus; amit akar, azt keresztülviszi, néha manipulatív módon, és nem bízik a felnőttekben. „De hát nem lehet hibáztatni érte”, mondja Ellie. A kisöccs, Juan érzékeny, setesuta, érzelmes és folyton mindenért bocsánatot kér, mert attól fél, elküldhetik egy másik nevelőszülőhöz. Lita, a legkisebb, igazi vadóc, kizárólag csipszen él és gyakran tör rá a hisztiroham, különösen akkor, ha nem kapja meg, amit akar.
Pete és Ellie ingadoznak. „Őszintén szólva azt hittem, amikor meglátjuk egymást, azonnal kozmikus kapcsolat jön létre közöttünk – mondja Pete Ellie-nek. – Nem kapunk egyéves gondolkodási időt. Ha igent mondunk, egy hétre rá már nálunk fognak lakni.”
Az ad nekik lendületet, hogy részt vesznek az adoptáló szülők önsegítő csoportjának ülésén, ahol az egyetemista Brenda tart nekik előadást, akit örökbefogadó szülők neveltek. „Tizennégy éves voltam, és kézről kézre adtak a rendszerben – meséli Brenda. – Senki nem akar kamaszt, mert pár év után úgyis kilép az életbe. A rendszerből kiöregedő gyerekek több mint fele két éven belül hajléktalan lesz vagy függő, gyakran mindkettő, lecsukják vagy meghal. Ez a sors várt rám is. Nem volt családom, amelyik segített volna egyetemet választani, nem volt kihez hazamenni a nyári vakáció alatt, nem volt kinek elsírni a bánatom, miután kirúgott az első barátom... Aztán jöttek ezek a csodálatos emberek, én pedig nem könnyítettem meg a dolgukat. De bármennyire próbáltam elmarni őket magam mellől, mindig ott voltak, amikor szükségem volt rájuk.”
„Szerinted mi elég csodálatos emberek vagyunk?” – kérdezi Ellie Pete-től. „Hallottad, mit mondott Brenda! Ez a legklasszabb dolog, amit egész életemben hallottam – válaszolja Pete. – Ezt fogjuk csinálni. Ha gebasz lesz, majd megtaláljuk rá a megoldást. Mint ők – mutat rá Brenda szüleire. – Belebotlottak egy lelakott gyerekbe. Újraglettelték, lefestették, lekapták a foszladozó álmennyezetét és rendes gerendázatot ácsoltak neki szeretetből és önbecsülésből vagy ilyesmi. Mi is tökéletesen alkalmasok vagyunk erre. Te nem is indultál be? Nem úgy nézel ki.”
„Én csak arra tudok gondolni, hogy sokkal könnyebben veszed ezt az egészet, mint kellene” – sóhajtja Ellie.
„Ha nagy fordulóponthoz érkezel az életedben, be kéne indulnod – válaszolja Pete. – Teljesen őrült dologra készülünk!”
Ellie és Pete kitárják majdnem tökéletes életük ajtaját, és beengedik azokat, akik addig hiányoztak: Juant, Litát és Lizzyt. Csatlakozik hozzájuk ütődött kutyájuk, Fasírt is, és már el is készült az instant család.
„Kezdetben olyan érzés, hogy valaki más gyerekének vagy a bébiszittere, pedig dehogy – magyarázza Anders. – Biztosan nem fognak hazamenni a szüleikhez. És van egy csomó olyan dolog, ami csak menet közben derül ki, nem lehet előre tanfolyamon megtanulni. Ezért lett a film címe Instant család.”
Anders és felesége hasonló úton jutottak el az örökbefogadásig, mint filmje hősei. „Éveken keresztül latolgattuk, hogy akarunk-e gyereket vagy sem. Aztán eljutottam oda, hogy már túl öregnek éreztem magam az apasághoz. Nem akartam olyan tata lenni, aki már el sem tudja dobni a gyereknek a labdát. Mégis viccesen azt mondtam a feleségemnek: tudod mit, fogadjunk örökbe egy ötévest, az olyan lesz, mintha öt éve vágtunk volna bele. Mire ő: látod, ezt érdemes fontolóra venni. Mire én: igazából viccnek szántam az egészet. De ettől kezdve valami elkezdett motoszkálni bennünk.”
„Elmentünk az örökbefogadási piknikre, és ennél agyamentebb dolgot még életemben nem láttam – folytatja a rendező. – Az ember nem tudja, mitévő legyen, csak áll egyik lábáról a másikra… mégsem mehetesz oda tök ismeretlen gyerekekhez, hogy elkezdj velük beszélgetni. Ugyanakkor mégis jó volt arra a rendezvény, hogy körülnézhettünk, milyenek ezek a srácok, és egyáltalán hogyan kezdődik egy örökbefogadás.”
„Amikor elkezdtük írni a forgatókönyvet, az első néhány változatban még a saját családom járt a fejemben. Aztán szépen beleszőttük a szociális munkások meg a többi család tapasztalatait, és egyre több réteggel gazdagodtunk. De ettől még a főhősök leginkább a saját családomra hajaznak.”
Együtt össze fog jönni
Anders nem tagadja, új filmje eltér az előzőektől és kényesebb témákat is érint benne. „Mivel őszintén viszonyulunk a kérdésekhez, amelyek szóba kerülnek, kényelmetlen lehet, amikor valami durva, kínos vagy szomorú dolog kerül felszínre, de hát ilyen az élet. Amikor örökbefogadásra felkészítő tanfolyamra jártam, és beszéltem egy csomó szülővel meg gyerekkel, még nem is sejtettem, hogy egy majdani filmemhez végzek kutatásokat.”
„Nem hiszem, hogy elvállaltam volna a szerepet, ha nem tudom, hogy félig önéletrajzi ihletésű a történet – mondja Rose Byrne. – Ettől válik hitelessé és intimmé ez az érzékeny téma, és attól lesz még különlegesebb, hogy Sean a saját életének egy részét rendezte meg. Színészként nagy lendületet adott az a tudat, hogy Sean azért készítette ezt a filmet, hogy megmutassa a közönségnek, miért érdemes örökbe fogadni. Az volt a célja, hogy valami jót tegyen.”
„Ellie karakterében azt szeretem, hogy egyszerre sebezhető és erős, hajlandó belemenni a legképtelenebb helyzetekbe, miközben egyszerre imádja és utálja ezeket a gyerekeket. És közben az jár a fejében, hogy nagy hibát követtek el. Ellie-ben az is jó, hogy voltaképpen love story bontakozik ki közte és Lizzy között. Komoly kötődés alakul ki, ami minden normális anya-lány kapcsolat alapja.”
Az Oscar®-díjas Octavia Spencer (A segítség /The Help/) alakítja Wagnerék örökbefogadási tanácsadóját, Karent, aki fájdalmas őszinteséggel készíti fel ügyfeleit a nagy kalandra. „Az a tény, hogy a rendező a saját személyes történetét meséli el, nemcsak humorral, hanem alázattal is átitatja a filmet. Az ember sokat nevet, néha sír is, és közben rájön, mennyi emberség árad ebből a történetből, és milyen fontos, hogy valaki ezt elmeséli.”
A film számos jelenetében örökbefogadó szülők a statiszták. „Amikor csak tudtuk, olyan embereket szerepeltettünk, akik annak idején örökbe fogadott gyerekek voltak, örökbefogadó szülők lettek, vagy bármilyen egyéb módon kötődnek ehhez a közeghez” – magyarázza Morris.
„Ha állami gondozott gyerekeket akarunk filmben szerepeltetni, rengeteg szabályt kell betartani, mert a jog pontosan meghatározza, hogyan használható fel a képmásuk és hasonlók – teszi hozzá Anders. – Ezért inkább olyan családokat kerestünk, ahol jogilag tisztább volt a helyzet, mert a gyerekeket már örökbe fogadták.”
„Engem is foglalkoztat az örökbefogadás – mondja Tig Notaro, aki Sharont, Wagnerék másik, Karennél jóval visszafogottabb tanácsadóját alakítja. – A feleségemmel folyamatosan beszélünk erről. (A Grammy- és Emmy-jelölt komika nyíltan leszbikus – a ford.) Ikerfiaink vannak, és szívesen fogadnánk még örökbe melléjük. Sokat olvastam már a témáról, és ez a film csak megerősített szándékomban, különösen, miután találkoztam Seannal és a gyerekeivel.”
„Szerintem ez a film meg fogja változtatni az emberek hozzáállását – veszi át a szót Spencer. – Sean fontos kérdéseket tesz fel, amikre a film választ is ad. Tényleg nagy hatást tesz majd a közönségre.”
Nem tudni, mit rejt a felszín
Anders a közösen készített két Megjött apuci után nem véletlenül döntött ismét Mark Wahlberg mellett. „Arra gondoltam, milyen vicces lenne, ha ezúttal olyan apukát alakítana, aki elolvad a gyerekek láttán. Őt eddig leginkább tökös akcióhősként ismertük, ezért elhatároztam: most rakjuk olyan helyzetekbe, amelyekben erőt vesznek rajta az érzelmek.”
„Ellie szerepére nem volt könnyű megtalálni a megfelelő színésznőt, mert olyasvalakire volt szükségünk, aki szenvedélyes és ezer fokon pörög, ráadásul passzol Mark mellé – folytatja a rendező. – Rose Byrne telitalálatnak bizonyult, mert minden paraméternek megfelelt, ráadásul a dráma és a vígjáték világában egyaránt otthon van.”
A következő kulcsfigura a Lizzyt játszó színésznő volt. „Sheila Jaffe, a kasztingrendezőnk szólt, hogy Isabela Moner nemrég fejezte be Markkal a Transformerst, ahol hasonló árva kamaszt játszott – folytatja Anders. – Skype-on tartottuk a meghallgatást, ami elég kemény feladat. Isabela egyik jelenetet játszotta a másik után, mi a végén már sírtunk, és közöltük vele, hogy megkapta a szerepet.”
„Isabela kész csoda – mondja Evans. – Hát még mekkora színésznő lesz belőle, ha teljesen kiforr a tehetsége! Nagyon okos és mindig új kihívások elé állítja magát. Amikor Markkal, Rose-zal és Octaviával dolgozol, hasonló nagypályást kell beküldeni melléjük, Isabela pedig ilyen.”
„Eléggé megnehezítem a helyzetüket – mondja a karakteréről Moner. – Wagnerék teljesen lázba jönnek, amikor Lita anyunak meg apunak szólítja őket, de én pont az ellenkezőjét csinálom. A közönségnek meg kell értenie, hogy Lizzyt jó szándék vezérli. A karaktert egy örökbe fogadott gyerek valós története alapján írták. Az ő élete került be a filmbe.”
„Szerintem a közönségnek tetszeni fog ez a sztori. Mindenki azonosulni tud a szereplőkkel, hiszen minden ember arra vágyik, hogy szeressék. Engem igazából akkor kapott el a gépszíj, amikor Seantól megtudtam, hogy ez az ő személyes története. Alaposabban elolvastam a forgatókönyvet és kerestem a módját, hogy teljesen azonosulni tudjak a karakterrel.”
(UIP-Duna)