Jane Austen egyik legnépszerűbb műve modern feldolgozásban kerül a közönség elé ebben a vígjátékban. Örök témát taglal: hosszas küzdelem után hogyan találd meg a társad, akit neked rendelt a sors, és leld meg oldalán a lelki békédet.
A feltűnően csinos, okos és gazdag 21 éves Emma Woodhouse (Anya Taylor-Joy) szorgos „méhkirálynő”, aki egy álmos falucskában, Highburyben él, ahol az élet békésen csordogál a maga langyos medrében. Történetünk kezdetén Emma megízleli a párok összehozásának izgalmait. A családi nevelőnőt megismerteti egy derék özveggyel, Mr. Westonnal, és igyekezetét siker is koronázza, házasság lesz belőle. Emma borzasztóan örül a sikernek, amíg rá nem jön, hogy kedvenc anyafiguráját és a család legfőbb támaszát sikerült kiházasítania. Magára maradván hipochonder édesapjával, Mr. Woodhouse-szal (Bill Nighy), új legjobb barátnőt keres a fiatal és naiv Miss Harriet Smith személyében (Mia Goth). Emma személyügyi ténykedése nem marad észrevétlen a felettébb szilárd erkölcsi talajon álló Mr. Knightley előtt (Johnny Flynn), akinek bátyja Emma nővérének férje, és ebben a minőségében gyakran tartózkodik Emma és édesapja társaságában.
Miután Emma a szárnyai alá vette Harrietet, úgy találja, kiváló férjjelölt lenne számára a helyi lelkész, Mr. Elton (Josh O’Connor). Csakhogy Harriet a felettébb becsületes gazdálkodó, Robert Martin iránt érez erős vonzalmat. Emma azonban biztos abban, hogy Harriet számára Elton sokkal jobb parti lenne, ezért azt tanácsolja a lánynak, hogy utasítja vissza Martin házassági ajánlatát, és a lelkészt részesítse előnyben. Közben Emma nem veszi észre, hogy a lelkész valójában érte hevül. Emma vonzalmat kezd érezni Mr. Weston fia, a jóképű Frank Churchill iránt (Callum Turner), s mindeközben a társaságban mindenki azt gyanítja, hogy Knightley-t szoros szálak kezdik fűzni a kiváló Jane Fairfaxhez (Amber Anderson), aki a pletykás vénkisasszony, Miss Bates (Miranda Hart) imádott unokahúga.
Ez a hatalmas szerelmi kavarodás rengeteg komikus félreértést és drámai fordulatot eredményez, s az egész káosz középpontjában Emmát találjuk.
Félreértések elegáns komédiája
Kevés olyan szerzőt ismerünk, mint Jane Austen, akinek komikus elemekkel átszőtt regényei immár századok óta rabul ejtik az olvasókat. Az 1815 decemberében kiadott Emma Austen negyedik, egyben utolsó regénye volt. (Az írónő Addison-kórban, egy ritka mellékvese-betegségben halt meg 41 évesen – a ford.) Addigra már megjelent az Értelem és érzelem, a Büszkeség és balítélet és a Mansfield Park, de a közvélekedés szerint az Emma tekinthető az írónő főművének. A cselekmény középpontjában egy alapjában véve jótét lelkű, de elkényeztetett, beképzelt és hiú teremtés áll, aki kezdetben nincsen tisztában a jellemhibáival. Azonban mégiscsak csodálatosan összetett személyiségű hősnő, aki a cselekmény során egyre inkább megtalálja önmagát és kevésbé önző emberré válik. Emma lassan felnő az élet átal megkövetelt feladatokhoz, szerény, megfontolt és boldog fiatalasszony lesz belőle.
Ám a regényt nem csupán ragyogó hősnőjének nemes karaktere tette örök klasszikussá. Austen óriási élvezettel jeleníti meg a korszak társadalmát és szokásait, a regényben bemutatott Highburyt megannyi szórakoztató és elgondolkoztató figura népesíti be. A regény szövege annyira ízes és gazdag, hogy a visszatérő olvasók minden alkalommal újabb meglepetésekre bukkanhatnak. Az Emma egyszerre románc és szatíra, egy letűnt világ, a 19. század eleji Anglia kifinomultan érzékletes portréja.
Az Emmát már nem egyszer megfilmesítették, az 1995-ös Spinédzserek (Clueless) például amerikai gimis környezetbe helyezte a cselekményt Alicia Silverstone-nal a főszerepben, míg az 1996-os változat korhű adaptáció volt, de azóta sem csökkent a lelkesedés a történet iránt. „Az Emma halhatatlan sztori, mert egy igazi méhkirálynő áll a középpontban – mondja Graham Broadbent producer. – Számomra ez Jane Austen legizgalmasabb regénye, mert nem sikerül megbarátkozni a hősnővel mindaddig, amíg el nem fogadjuk őt a hibáival együtt. Rájöttünk, hogy van itt egy klasszikus történet, amit el kell mesélnünk a következő nemzedéknek is. Milyen tanulságokkal szolgálhat ez a sztori a mai közönség számára? Lehet ez a 200 éves, harsogóan zöld gyepen társalgó vidéki angolokról szóló regény most is belemenős, vicces és érdekes? Miután határozott igenlő választ kaptunk ezekre a kérdésekre, a lovak közé dobtuk a gyeplőt.”
„Mindig is tudtam, hogy Jane Austen a romantikus vígjátékok klasszikus királynője – veszi át a szót Tim Bevan, a filmet gyártó Working Title producercég egyik igazgatója. – Az Emmában az az egyik poén, hogy a hősnő még kissé éretlen a történet elején. Beleveti magát a társasági életbe, és azt hiszi, hogy már minden ász a tarsolyában van, ám közben még mindig csak egy kis tacskó a nagymenőkhöz képest. De Emma szerencsére nem buta lány, időben rájön, hogy fejlődnie kell, ezért lehet olyan izgalmas ez a történet 2020-ban is.”
A forgatókönyv megírására az új-zélandi Eleanor Cattont kérték fel, aki A fényességek (The Luminaries) című regényével hatalmas sikert aratott, és 2013-ban, 28 évesen elnyerte érte a rangos Man Booker-díjat. Catton akkor került kapcsolatba a Working Title-lel, amikor tévésorozatot írt A fényességekből, ennek nyomán találta meg a felkérés az Austen-adaptációra.
„Láttam annak idején a Spinédzsereket, és találkoztam az Emma kosztümös adaptációival is, de magát a regényt nem olvastam – mondja Catton. – A felkérés után viszont elolvastam ötször-hatszor, és egyre inkább beleszerettem. A lelkem mélyén formalista vagyok, és azt értékelem leginkább ebben a regényben, hogy annyira tökéletes a szerkezete. A cselekmény olyan, mint egy sakkjátszma, amely minden szögből ugyanazt a stratégiát tükrözi, de közben olyan emberi, eredeti és szégyentelenül élvezetes, hogy egészen a végéig nem jövünk rá, mennyire mesterien van konstruálva, és voltaképpen minden az elkerülhetetlen végkifejlet felé mutat. Szerintem ez a legjobb regény, amit angol nyelven írtak.”
Catton mindössze három hónap alatt megírta a forgatókönyv első változatát, annyira megragadta a téma. „A fényességek sorozatot nagyon nehezen szültem meg, kezdő forgatókönyvíróként több száz változatot pötyögtem bele a gépbe – mondja Catton. – Az Emma viszont szinte fénysebességgel öltött formát.”
Akadtak ezért jelentős kihívások. Néhány karakter, mint például Emma szívének választottja, Frank Churchill csak nagyjából a cselekmény közepén bukkan fel, mások pedig, mint mondjuk Churchill betegeskedő nénikéje, Mrs. Churchill, meg sem jelennek. „Ez nyomtatásban nem probléma, mert egy adott szereplő érzékletesen be tudja mutatni a kérdéses karaktert, és el tudjuk őt képzelni, így nem kell fizikailag bemutatnunk – magyarázza Catton. – A film viszont másfajta médium, itt láttatnunk kell a szereplőket. Meg kellett oldanom, hogy jelen legyenek a sokáig nem látható szereplők is – főleg Frank Churchill –, hogy a közönség mindig tisztában lehessen a bonyolult kapcsolatokkal.”
A film rendezője, Autumn DeWilde nagy lelkesedéssel vágott bele első nagyjátékfilmjének rendezésébe. A nagy sikerű, fotós és videóklipes hátterű művész örömmel merült el a régensség időszakának angol világában. „Mindig is rajongtam a korszak divatjáért, a korabeli nemesség modorosságáért és a sajátos osztályharcért, amely szüntelenül folyt minden fronton – mondja a rendező. – Kötelező volt a kifinomult udvariasság, de már akkor is ugyanúgy szívből utálták egymást az emberek, mint ma, ami sajátos passzív-agresszív magatartást szült, ez pedig a komédia kiapadhatatlan forrása. Jane Austen utolérhetetlen az 1800-as évek eleji Anglia kisvárosi világának ábrázolásában, ami felett gyakran hajlamosak vagyunk elsiklani a regényeiben taglalt különböző szerelmi bonyoldalmak miatt.”
„Nem hiszem, hogy Jane Austennal valaha is be tudnánk telni – folytatja a rendező. – Ezek a karakterek annyira elevenek, hogy egy pillanat alatt szertefoszlik az a 200 év, ami elválaszt tőlük, mert a saját hibáinkat látjuk viszont bennük. Ugyanolyan botor módon viselkedünk szerelemben, barátságban, mint akkor.”
De Wilde nagyon vicces és szórakoztató filmet álmodott meg. „A klasszikus tévedések vígjátéka jelent meg a szemei előtt – mondja Broadbent producer. – Mindenki félreért mindent, és teljesen kivetkőzik magából, persze a korabeli normák szabályozott keretei között, amitől még viccesebb és kínosabb az egész. A Párducbébi (Bringing Up Baby) stílusa adta részben az ihletet, és a film első percétől érezzük, hogy miről van szó. Felhőtlen szórakozást kapunk, ahelyett, hogy akkurátusan leporoltak volna egy irodalmi klasszikust.”
Emma színre lép
Anya Taylor-Joy A boszorkány (The Witch) című horrorrral tette le névjegyét a film világában, és de Wilde őt tekintette ideálisnak Emma szerepére. „Emma nem hétköznapi hősnő – mondja a rendező. – Kifogásolhatóan kell viselkednie ahhoz, hogy megérthessük, milyen fejlődéstörténeten megy át. Zabolátlan teremtés, keresi önmagát. Anya annyira intelligens színésznő, hogy képes eljátszani egy tökéletes antihőst anélkül, hogy a közönség megutálná.”
Amikor először találkozunk Emmával, éppen diadalát ünnepli Highburyben, mert sikerült összeboronálnia a derék özvegyet, Mr. Westont (Rupert Graves) a korábbi nevelőnőjével (Gemma Whelan). Emma 21 éves, szép, okos, és biztos abban, hogy a szerelmet nem neki találták ki. Nem akar férjhez menni, mert egy fabatkát sem adna a házasság intézményéért. „Hősnőnk rettentően beképzelt, okos, szép, gazdag, és utóbbiakkal tisztában is van – mondja Taylor-Joy. – Soha nem tiltottak meg neki semmit, iszonyúan el van kényeztetve. Az egész világ a lábai előtt hever, és természetesnek veszi, hogy mindenki azonnal azt teszi, amit ő akar.”
„Néha azonban nincs tisztában azzal, hogy kegyetlenül cselekszik – folytatja a színésznő. – Időnként féltékenységből vagy sértett büszkesége okán meggondolatlan lépéseket tesz. Nincsen semmilyen érzelmi kontrollja, ha felbosszantják vagy úgy érzi, hogy nem ő tartózkodik a tápláléklánc csúcsán, azonnal bárki torkának ugrik.”
Emma arisztokratikus világát de Wilde olyan fiatal színészekkel akarta benépesíteni, mint amilyenek John Hughes nyolcvanas évekbeli filmjeit sikerre vitték. „Nagyon izgat a fiatal brit színészek új nemzedéke, miközben néhány legendát is felkértem, mint amilyen Billy Nighy és Miranda Hart” – mondja a rendező.
A történet elején Emma minden szeretetével egyetlen embert áraszt el, édesapját, Mr. Woodhouse-t, akit az angol színészlegenda, Bill Nighy alakít. Emma édesanyja korán meghalt, nővére pedig férjhez ment és elköltözött, így a fiatal nő úgy döntött, hogy otthon marad és gondoskodik apjáról. „Emma imádja az apját, de a kapcsolatuk nem teljesen egészséges, mert Mr. Woodhouse bármit megenged a lányának – mondja a színésznő. – Viszont tökéletesen átérzik egymás neurózisát. Mr Woodhouse teljesen paranoiás, úgy véli, ott lappang a pestis minden növényben. Emma igyekszik csillapítani ezt a félelmét.”
„Nighty szereplése nagyot lendít a filmen – mondja Broadbent producer. – Bill hatalmas szívvel és nemes gondoskodással viszonyul filmbeli lányához. Nem szószátyár alkat, mert el van foglalva a neurózisával és a hipochondriájával, de kitűnően átjön, mennyire jó apa. A közönség imádja Billt, mert annyira jó komikus.”
Emma eddigi legfőbb bizalmasa a nevelőnője volt, de miután sikerült kiházasítania, az újdonsült Mrs. Weston elköltözik a házból, s ezzel űrt hagy maga után. „Mrs. Weston és Emma nagyon közel állnak egymáshoz – mondja a karaktert alakító Gemma Whelan (Trónok harca). – A nevelőnő voltaképpen Emma pótanyja volt hosszú éveken át, ismeri minden szeszélyét és hangulatingadozását, és mindvégig szelíden terelgette a hétköznapok útvesztőjében. Nagyon különleges a kapcsolatuk.”
A keletkezett űr betöltésére Emma a hamvas Harriet Smith-nek szenteli figyelmét, akit a társaságban „bizonytalan származásúnak” bélyegeznek, azaz nem tudni pontosan, kinek a gyermeke. Emma szeretné, ha Harriet feljebb léphetne a ranglétrán, amire természetesen a megfelelő házasság a megoldás. Harriet hihetetlenül udvarias, kedves és kétségbeejtően naiv, és teljesen el van ájulva attól, hogy Emma hajlandó egyengetni a sorsát.
„Az egyik legmeghatóbb love story Emma és Harriet barátsága ebben a filmben – mondja de Wilde. – A nők barátságát ritkán taglalják, pedig a legszorosabb és legbizalmasabb kapcsolatok alakulhatnak ki. A 21 éves Emmának még nem volt olyan barátja, aki nem fizetett alkalmazott volt. Ilyen szempontból érzelmileg eléggé visszamaradott, miközben roppant intelligens teremtés. Harrietet téves megfontolásokból választja barátjának, de aztán rájön, hogy nem tud nélküle élni, és ezzel csodás fejlődés veszi kezdetét.”
De Wilde kezdettől Mia Goth-ot látta Harriet szerepében, aki ráadásul Taylor-Joy közeli barátnője, miután együt szerepeltek a Menedék (Marrowbone) című filmben.
„Harriet élete eléggé rendben van – mondja Goth. – Bentlakásos iskolában tanul, van egy csomó barátja, lazán éli a diáklányok életét. De aztán találkozik Emmával, és elindul az önmegvalósítás útján. Olyan szeretne lenni, mint Emma. A kapcsolatuk kezdetben nem barátság, hanem tranzakciós viszony. Mindketten nyerni szeretnének valamit a kapcsolatukból, de aztán egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és a viszonyuk önzetlenné válik. A végén rájönnek, hogy több szempontból is nagyon hasonlítanak egymásra.”
Woodhouse-ékhoz gyakran benéz egy tehetős úriember, Mr. Knightley, aki Emma nővére férjének, Johnnak a testvére. Gyanítható, hogy a férfi kissé érdes modora ellenére gyengéd érzelmeket táplál Emma iránt. „Mr. Knighley roppant erkölcsös férfiú, hihetetlenül intelligens és szilárd elvi alapokon áll – mondja Taylor-Joy. – Ő az egyetlen, aki közeledni mer Emmához, és az első férfi, aki a barátjának nevezi.”
Knightley szerepére Johnny Flynn folkzenészt, a Johnny Flynn & the Sussex Wit frontemberét kérték fel. „Iskolás koromban olvastam a regényt, és magam is meglepődtem, mennyire magával ragadott – mondja Flynn. – Knightley nagyon rokonszenves karakter volt. Ebben az eléggé kótyagos világban, ahol mindenki a társadalmi rangjával van elfoglalva, ő pontosan tudja, hogy merre hány méter, és hogyan kell viselkedni. De ettől még nem unalmas fráter, és fel tudja vidítani Emmát. Úgyszólván családtag Woodhouse-éknál, de jóval idősebb Emmánál, ezért afféle bölcs bátyként is funkcionál, aki tükröt tart a lány elé.”
UIP-Duna