Nosztalgiabomba

2020.10.24 15:52 Filmdoki Olvasottság: 335x

2

Sylvester Stallone neve hallatán javarészt a kemény, olykor buta akciófilmek jutnak eszünkbe, holott az olasz fenegyerek letett az asztalra jó pár kellemes alakítással átitatott darabot is pályája során. Ezt a sort erősíti – megjegyzem, elég masszívan – James Mangold 1997-es filmje is.

A Copland elé senki ne úgy üljön le, hogy egy ütős dumákkal és véres akciókkal tarkított filmet fog kapni! A film egy régi vágású, csendesen folydogáló zsarufilm, mely a karakterekre és a cselekményre fókuszál. Bár a történet nem csavaros, így is ügyesen összerakott, és a picit lassabb felvezetés ellenére a játékidő végére Mangold ügyesen fűzi össze a szálakat, a néző pedig megkapja a várva várt katarzist is. Mindehhez jön a bravúros színészgárda, mely tényleg csupa nagy nevet vonultat fel, és nemcsak a sztárok, de a mellékszereplők is színessé, élettel telivé teszik a mozit. De Niro és Keitel (Scorsese két nagy felfedezettje) lényegében csípőből alakítanak, játékuk mégsem unott, sőt. A két legizgalmasabb szereplő viszont Stallone és Liotta.

Előbbi levedli a tesztoszterontól duzzadó macsó figurát – szó szerint, hiszen a szerep kedvéért jó pár kilót felszedett –, és kőkeményen színészkedik. Látszik, hogy Sly igyekezett felnőni tehetségesebb kollégáihoz, viszont a játéka egy pillanatra sem tükröz erőlködést. Visszafogott, nyugodt, akárcsak maga a film. Liotta karaktere épp az ellentéte. A Nagymenők sztárja sokkal harsányabb alakítást hoz, mindeközben pedig a film legérdekesebb figuráját kelti életre. Gary egy jól árnyalt, kiégett zsaru, aki folyamatosan jut el a mélypontra, hogy a játékidő végén végre feloldozást kapjon.

Mangold filmje élesen elüt Sly korábbi munkáitól, de épp emiatt lesz az egyik legjobb alkotása. A film számomra egy igazi nosztalgiabomba. Lassúságával és hangulatával visszaröpít a '90-es évekbe. Azokba az időkbe, amikor gyerekként még minden valahogy sokkal egyszerűbbnek, békésebbnek tűnt. És amikor azt hittük, mindig a jó győz.