Kisgyerekként nőttem fel abban a korszakban, amikor a Szomszédok ment a tévében. Ráadásul panelházban éltem, olyasmiben, mint amilyeneket a sorozatban is láttunk – így számomra nemcsak ismerős, hanem otthonos is volt ez a világ.
A Szomszédok nem volt látványos, nem volt fordulatos, és sokszor nem volt különösebben drámai sem – mégis, éppen ez tette hitelessé. A szereplők hétköznapi emberek voltak, a problémák valódiak: gázszámla, munkahelyi gondok, generációs konfliktusok, kis pénz – nagy gond. Az egész olyan volt, mintha a saját szomszédaim, szüleim, tanáraim szerepeltek volna benne. A panellakások, a kopott lépcsőházak, a lakógyűlések és a csekkek világa – ez volt a mi valóságunk, és a Szomszédok ezt tükrözte vissza.
Gyerekként nem mindig értettem a háttérben meghúzódó társadalmi kérdéseket, de a sorozat mégis valahogy tanított minket erkölcsre, tisztességre, közösségi felelősségre. Gábor Gábor sziporkázó stílusa, Lenke néni moralizálása, Vágásiék küzdelme a „számítógépes” világgal – ezek emlékezetesek maradtak.
Készültek korábban is magyar sorozatok, viszont a Szomszédok valami újat hozott: egy kvázi-realitás alapú, társadalmi-tanító célú, folytatásos, epizodikus műsort, amelyet 1987 és 1999 között forgattak le.
A Szomszédok különleges státuszt élvezett. Bár az államszocialista időszak végén indult, és sokáig még a régi reflexek szerint működött a médiarendszer, a sorozat „biztonságosnak” számított. Nem volt rendszerkritikus, nem buzdított lázadásra, nem rúgott fel tabukat. Ehelyett az állam által is támogatott „pozitív példák” mentén nevelni akart, miszerint spórolni kell, segíteni a másikat, tisztességesen dolgozni, vigyázni a nyugdíjasokra, és nem eladósodni. Ez beleillett az akkori propagandába, majd a rendszerváltás után is működött, mert a szereplők továbbra is talpra akartak állni.
Tulajdonképpen a sorozat az állami erkölcsprédikáció és a valós társadalmi helyzetek egyfajta keveréke volt. Ez a hibrid műfaj azért mehetett a tévében, mert nem veszélyeztette a hatalmat – sőt sokszor annak értékeit közvetítette. De közben a néző mégis látott egy szeletet a valóságból, és azonosulni tudott vele.
