Imádom a hispán thrillereket és persze a horrorokat is.
Van valami különleges hangulata a filmjeiknek, valahogy teljesen mások, mint amerikai társaik.
Ismét Spanyolországból sikerült találnom egy gyöngyszemet, úgyhogy azok az ügyes ibériaiak újfent bizonyították, érdemes odafigyelni a filmgyártásukra. Hozzá kell tennem ugyanakkor, hogy az ehhez nagyban hasonló alkotások ugyan képesek megfelelni egy filmrajongó igényeinek, de szerintem igazán soha nem fogják elnyerni a szélesebb közönség tetszését.
De lényegében mi is a sztori.
Jesús (Omar Munoz) egy 8 éves, csendes kisfiú, aki kilencedmagával él egy föld alatti bunkerben az atomháború kitörése után. Nem mehetnek a felszínre, a fertőzés miatt, de a föld alatt sincsenek biztonságban, mivel az „idegenek”-nek nevezett fertőzöttek fenyegetik őket.
De nemcsak ez a gond, hanem amikor csendben kell maradni a „szellemszerű” lényektől.
Elio Quiroga alkotása egy igazán érdekes és egyedi koncepciót vázol fel, amelyben egyszerre ötvöződik egy teljesen paranoid thriller, egy sűrű, erőteljes klausztrofóbiás horror és egy posztapokaliptikus dráma.
A kisgyermeki nézőpont kiváló arra, hogy tompítsa a helyzet hatalmas reménytelenségét, ugyanakkor az emberiség maradékára leselkedő zsigeri borzalmakat még jobban felnagyítja.
Így a végeredmény sokkal inkább lélekromboló hatást ér el, mintha egy rakás tudós bölcselkedne a világvégéről egy szobanövénnyel egy kis csendes zugban.
Az elképesztően feszült atmoszférához még egy fantasztikus fényképezés is társul, amelyben ezúttal nem az esetleg öncélú izgalmassága az igazán kiváló, hanem az, hogy mennyire tökéletesen szolgálja a történetmesélést.
Kezdve a párbeszédek dinamikus felvételétől a Jesus videokamerája segítségével időként found footage jellegűre váltó képsorokig gyakorlatilag minden megoldás képes maximális hatást elérni az adott jelenetben, ráadásul a világítást is sikerül tulajdonképpen teljesen észrevétlenül megoldani, és érdekes, mégis mindent látunk tökéletesen.
Azonban amennyire jó a film sokoldalúsága, sajnos pont ez lesz az egyetlen hibája is.
A másfél órás játékidő során egyszerűen képtelen arra, hogy a bezártság őrjítő pszichológiai hatásait, a világvége tragédiáját vagy a szereplők személyes drámáját egyenként jól meg tudja fogni. És bár ezeket egymás mellé rendezgetve nem annyira vészes a helyzet, de a végeredmény inkább tűnik egy össze-visszakapkodásnak, mint egy tökéletesen kiszámított és átgondolt remekműnek.
Elio Quiroga és Ángel Luis Fernández azért nem kell, hogy szégyenkezzenek a film miatt.
Ez a produkció tehát inkább csak néhány képkockájában, mint egészében igazán kiemelkedő, viszont a rettenetesen fojtogató atmoszféra és a hihetetlenül pazar látvány sok esetben kárpótolni tud a forgatókönyv kisebb-nagyobb hiányosságaiért.
De ahogy a kurtán-furcsán elvágott befejezés is mutatja, a Sötét óra inkább egy elképesztően erős hangulatfilm, mintsem egy eszméletlenül komoly mondanivalóval rendelkező darab.
Omar Muñoz (Jesus), Nadia de Santiago és Julio Perillán (Pablo) pedig nagyon jól hozták a karaktereket.
Kedvenc fotelemből néztem, és nagyon kényelmes volt, komolyan mondom.
53 Sötét óra (2006)
Nukleáris háború sújtotta világunkban a túlélők a felszín alá rekedve élik mindennapjaikat. Állandó félelemben élnek a felszínen élő lények miatt. Mikor tartalékaik... több»
