Remekmű

2017.07.13 23:02 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 358x

3

A film, amelynek címében minden idők egyik leghíresebb és legjobb zeneszerzője szerepel, de a történet középpontjában mégsem ő, hanem sokkal inkább Salieri áll. Az ember, aki a végén úgy nyilatkozik, hogy felment mindenkit, aki középszerű. Az Amadeus szerintem egy örök témát boncolgat, amely felett sosem fog/tud eljárni az idő: az ihletett zseni és a tanult középszer ellentéte, amely gyakorlatilag az élet minden területén jelen van, de talán épp a művészet az, ahol igazán meglátszik, hogy világok választják el a jót a legjobbtól. Sőt, továbbmegyek: Salieri a korának egyik legjobb zeneszerzője volt, de az ő tudása, képessége a nyomába sem érhetett Mozartéval.

Nem csoda, hiszen vele (s ez a filmben is szépen kirajzolódott) senki sem vehette volna fel versenyt. Az én szememben Salieri helyzete nagyon érdekes: nem elég jó ahhoz, hogy korának legjobb és legismertebb komponistája legyen, de ahhoz megvan minden adottsága, hogy hallja és értse a zsenialitást, azt a fajta virtuozitást, amelyet más nem képes észlelni, azt a pluszt, amely oly kevesekben lelhető fel. Ez egyszerre áldás és átok, így egyszerre szül irigységet és áhítatot. S ilyen szempontból válik különösen érdekessé, hogy Mozart nevét gyakorlatilag mindenki ismeri, míg Saliériét alig-alig.

MÉGIS: Mozart az, akit tömegsírba dobnak, s senki sem kíséri el utolsó útjára, míg Salierit méltatták halálakor. Nem mindennapi a kettejük viszonya, hiszen Salieri a mellett, hogy irigykedett Mozartra, rendkívüli módon tisztelte is a tehetségét, s minél inkább próbált felérni a nagyságához, annál többet kellett csalódnia, hiszen Mozart a maga zsenialitásával egy előre elrendeltetett úton lépkedett, s sokszor (a filmben ábrázoltak szerint legalábbis) még a szerencse is mellé szegődött, s ehhez még csak nem is kellett behódolnia a királyi udvar elvárásainak, ami korlátok közé szorította volna a tehetségét. A fent megemlített ellentét tehát nem kevés drámaiságot tud megalapozni az Amadeusnak, amit remekül ki is használ az egyik kedvenc rendezőm, Milos Forman. Egy kosztümös filmből ilyen szép, szomorú, de alkalomadtán vicces filmet kihozni több, mint bravúros. Hiába a három órás hossz, egy perce sem felesleges, s egy pillanatra sem válik unalmassá. Emellett történetesen egy többszörös Oscar-díjjal jutalmazott alkotás, de ez már csak hab a tortán. S ha már az Oscaroknál tartunk, szerintem mindhárom főszereplőnek kijárt volna egy szobrocska (Tom Hulce-ra, Elizabeth Berridge-re és persze F. Murray Abraham-ra gondolok), közülük azonban csak a legutóbbi diadalmaskodott, ami kissé méltatlan. A nem mindennapi Mozart nevetés azonban egy életre az elmémbe vésődött. Először általános iskolás koromban találkoztam az Amadeus-szal, amikor énekórán levetítették nekünk a maga majd' három órájával, de már akkor is imádtam. Mára azonban kétség kívül állíthatom, hogy egy igazi remekműt teremtett ez a cseh fickó, aki bátran beállhat filmbéli hőse mögé a zsenik sorában.