Amadeus - rendezői változat (1984)

A film, amelynek címében minden idők egyik leghíresebb és legjobb zeneszerzője szerepel, de a történet középpontjában mégsem ő, hanem sokkal inkább Salieri áll. Az ember, aki a végén úgy nyilatkozik, hogy felment mindenkit, aki középszerű. Az Amadeus szerintem egy örök témát boncolgat, amely felett sosem fog/tud eljárni az idő: az ihletett zseni és a tanult középszer ellentéte, amely gyakorlatilag az élet minden területén jelen van, de talán épp a művészet az, ahol igazán meglátszik, hogy világok választják el a jót a legjobbtól. Sőt, továbbmegyek: Salieri a korának egyik legjobb zeneszerzője volt, de az ő tudása, képessége a nyomába sem érhetett Mozartéval. Nem csoda, hiszen vele (s ez a filmben is szépen kirajzolódott) senki sem vehette volna fel versenyt. Az én szememben Salieri helyzete nagyon érdekes: nem elég jó ahhoz, hogy korának legjobb és legismertebb komponistája legyen, de ahhoz megvan minden adottsága, hogy hallja és értse a zsenialitást, azt a fajta virtuozitást, amelyet más nem képes észlelni, azt a pluszt, amely oly kevesekben lelhető fel. Ez egyszerre áldás és átok, így egyszerre szül irigységet és áhítatot. S ilyen szempontból válik különösen érdekessé, hogy Mozart nevét gyakorlatilag mindenki ismeri, míg Saliériét alig-alig. MÉGIS: Mozart az, akit tömegsírba dobnak, s senki sem kíséri el utolsó útjára, míg Salierit méltatták halálakor. Nem mindennapi a kettejük viszonya, hiszen Salieri a mellett, hogy irigykedett Mozartra, rendkívüli módon tisztelte is a tehetségét, s minél inkább próbált felérni a nagyságához, annál többet kellett csalódnia, hiszen Mozart a maga zsenialitásával egy előre elrendeltetett úton lépkedett, s sokszor (a filmben ábrázoltak szerint legalábbis) még a szerencse is mellé szegődött, s ehhez még csak nem is kellett behódolnia a királyi udvar elvárásainak, ami korlátok közé szorította volna a tehetségét. A fent megemlített ellentét tehát nem kevés drámaiságot tud megalapozni az Amadeusnak, amit remekül ki is használ az egyik kedvenc rendezőm, Milos Forman. Egy kosztümös filmből ilyen szép, szomorú, de alkalomadtán vicces filmet kihozni több, mint bravúros. Hiába a három órás hossz, egy perce sem felesleges, s egy pillanatra sem válik unalmassá. Emellett történetesen egy többszörös Oscar-díjjal jutalmazott alkotás, de ez már csak hab a tortán. S ha már az Oscaroknál tartunk, szerintem mindhárom főszereplőnek kijárt volna egy szobrocska (Tom Hulce-ra, Elizabeth Berridge-re és persze F. Murray Abraham-ra gondolok), közülük azonban csak a legutóbbi diadalmaskodott, ami kissé méltatlan. A nem mindennapi Mozart nevetés azonban egy életre az elmémbe vésődött. Először általános iskolás koromban találkoztam az Amadeus-szal, amikor énekórán levetítették nekünk a maga majd' három órájával, de már akkor is imádtam. Mára azonban kétség kívül állíthatom, hogy egy igazi remekműt teremtett ez a cseh fickó, aki bátran beállhat filmbéli hőse mögé a zsenik sorában.

Film az örökkévalóságnak. Hogy történelmileg mennyire hiteles, azt hagyjuk, semmit nem von le a film értékeiből. F. Murray élete alakítása, akárcsak Tom Hulce-nak. Tökéletesen bemutatja, mi a különbség a jó és a zseni között....a legnagyobb jelenet egyértelműen, mikor Mozart atomjaira szedi Salieri direkt az ő tiszteletére komponált dallamát, ronggyá alázva az olaszt és miközben ráközelít arcára a kamera megértjük, miért gyűlölte annyira. Mert ő nem született zseninek, míg riválisa igen. Az emberi irigység pedig nem ismer határokat. Hiába volt a földkerekség egyik legnagyobb komponistája, élete állandó harc volt a megélhetésért, halála után ismerték el igazán és egy tömegsírba dobták, állítólag kutyája volt az egyetlen, aki elkísérte végső útjára... De ami a legfontosabb és amit senki sem vehet el tőle: muzsikája míg létezik emberiség, fennmarad és újra és újra felcsendül, hogy mindig gyönyörűséggel töltse el szívünket.

Szerintem az, hogy történelmileg is próbált hiteles maradni a film kiválóvá tette. Nekem legalábbis teljesen hozta azt amit elvártam tőle. Egyszerűen imádtam. Erre nincs jobb szó mint, hogy magával vitt a sztori.

Ez a film maga a tökéletesség. Reménytelen próbálkozás akár csak nyomába is érni. Mint minden mestermű több rétegű jelentéssel bír; felfogható életrajzi filmnek (zenetörténészek ez ellen bőszen tiltakoznak, főleg Salieri alakját illetően, lehet, hogy igazuk is van), remek korrajz, Bécs (Prága volt a „dublőr”) pontos ábrázolása, az arisztokrácia és a „pórnép” hiteles megjelenítése, megrendítő dráma, és a mindezt megkoronázó Mozart zene. Kiváló érzékkel és muzikalitással sorjázó remekül előadott részletek a zeneszerző monumentális életművéből. Jelentős szerepe van a filmnek a klasszikus zene megkedveltetésében is. Akire ezek a részletek nem hatnak elementáris erővel, az ne is kísérletezzen a komolyzenével. A rendezői változat időtartama majdnem három óra, de egyetlen unalmas másodperce sincs. Sir Peter Shaffer kiváló drámaíró volt, sikeres darabjainak egyike, az „Equus” több mint 1.000 telt házzal ment a Broadway-n, de ez a darabja a filmváltozatban érte el a maximális diadalt. A film forgatókönyvét is ő írta. 11 Oscar-jelölésből nyolcat meg is kapott! A rendezői változathoz készített szinkron méltó a film színvonalához, Salieri – Gáti Oszkár, Mozart – Gyabronka József (a nevetés akár ilyen volt, akár nem – fantasztikus), Constanze – Eszenyi Enikő. Időközönként elő kell venni, mert mindig új és új értékeket lehet benne felfedezni.

Többször is láttam már, elég mély film, olykor kacsingató humor is megtalálható benne, de többnyire Salieri irigysége sötét lepelként hull az egészre.