Ha mellőzzük az Oscar-gálán lezajlott hercehurcát (hogy abban a bizonyos borítékban mi szerepelt, s hogy melyik film kapta meg az aranyszobrocskát), akkor is elmondhatjuk, hogy a Holdfény egy fontos film. Illetve pontosítsunk: fontos film szeretne lenni. Ehhez pedig olyan témát (fekete, meleg, nyomorban felcseperedő ember identitáskeresése) és olyan történetvezetést (coming-of-age story) alkalmaz, amelyre joggal mondhatjuk: minden adott benne, hogy díjakkal és elismerésekkel árasszák el… és itt jön a de.
Az tény, hogy Barry Jenkins egy jól összerakott filmet hozott össze: jól megírt, jól megrendezett, ügyesen eljátszott darab a Holdfény, és nem nagyon tudnék olyan részt kiemelni, amellyel bármi probléma lenne. Az egyetlen dolog, ami hiányzik belőle az pont az a megfogalmazhatatlan plusz, amitől egy ilyen film különleges tud lenni. Mert az a valami, amely által úgy igazán emlékezetessé tudott volna válni (legalábbis számomra) az hiányzik, sőt, fájó a hiánya. Summázva az egészet: ez a film jó, és nagyjából ennyi.
A történetében nagyjából a Sráckorral korrelál, annyi érdemi különbséggel, hogy itt egy karakternek három életszakaszát láthatjuk három különböző színész tolmácsolásában, s a játékidő közel egyenlő részében történő elosztásában (na meg persze itt a főszereplő fekete). Abban egyet tudok érteni a kritikákkal, hogy e három részre tagolt történetnek a darabjai nem sikerültek egyenlő színvonalra, s az volt az érzésem, hogy az ígéretes kezdés épp a végére kezdi elveszíteni az erejét (a lezárással pedig mintha ki is fulladt volna). Kicsit sajnálatos, mert a nyomorpornót szerencsére mérsékelten adagolta, s Chiron első szerelmi összegabalyodása barátjával is finoman lett tálalva (megkockáztatom, hogy talán túl finoman, bár talán így még szebb is volt, mintha Brokeback mountain-szerűen egymásnak estek volna). Mahershala Ali Oscar-díját egyáltalán nem tudom mire vélni, a rövid játékidővel még nem is lenne semmi baj, de érdemben nem tesz hozzá a történethez, a kis Chiron (vagyis Little) része nem Ali miatt lett a film legerőteljesebb szakasza, hanem sokkal inkább Alex R. Hibbert miatt, aki fiatal kora ellenére is tökéletesen alakít.
A Holdfény valóban szépen, de talán túl modorosan mesél nekünk életről, felnövésről, én-keresésről, végeredményét tekintve pedig inkább olyan érzésem van, hogy egy jó film, amelyet „jókor” mutattak be bizonyos díjak megszerzése érdekében. Nagyon fájó pont a számomra, hogy éppen a Kaliforniai álom maradt alul vele szemben, amelyben nemcsak, hogy megvan az a plusz, ami a Holdfényből hiányzik, hanem minden egyes alkalommal újabb és újabb dimenzióba repít, s mindig egy kicsit más módon sikerül elbűvölnie. Számomra sajnos ez a „magával ragadó” élmény a Holdfény esetében elmaradt. A 2017-es Legjobb filmre jelölt alkotások közül számomra Barry Jenkins filmje igencsak a sor végére kerülne, hiszen a Kaliforniai álmon kívül is voltak olyan filmek, amelyek sokkal nagyobb hatással voltak rám, elég csak A régi várost vagy éppen az Oroszlánt említeni (s még nem is láttam az összest). Mindezek ellenére, nem sajnálom a Holdfénytől a díjat. Korrekt volt. De semmi több.
78 Holdfény (2016)
Little, Chiron és Black. Három név, melyek ugyanazon embernek három különböző életszakaszát jelölik meg, végigkísérve jellem- és személyiségfejlődésének legfontosabb... több»
Szereplők: Naomie Harris, Mahershala Ali, Andre Holland, Trevante Rhodes, Alex R. Hibbert
