Rockos démonok figyelem!

2023.03.03 18:55 Interfectorem Sabnock Olvasottság: <100x

2

Sean Byrne a The Loved Ones című filmmel bő hét évvel ezelőtt egy olyan horrorfilmet tette le az asztalra, amitől a műfaj rajongói tényleg elégedetten csettinthettek. Egy igazi brutális, fekete és dögös, fordulatos, feszült és vérbő alkotást kaptunk attól az „ausszi” direktortól, ami bár nem újította meg a műfajt, de nagyszerűen funkcionált szinte minden téren.

Idén a The Devil's Candyvel a direktor emelte a tétet, és némi-nemű mondanivalót is csempészett a filmjébe. Hogy hogyan sikerült az új alkotása? Pokolian és ördögien jó lett -–főként akkor, ha nem veted meg a metál zenei közeget.

A történet egy nem éppen hétköznapi családról szól, ahol Jesse, az apuka (Ethan Embry) egy kitetovált Jézus-imitátor brutál metálarc, aki elborult festmények vászonra álmodásával igyekszik hozzájárulni az alapvetően a dolgos felesége (Shiri Appleby) által fenntartott családi kasszához.

Egyetlen gyermekük a lázadó tinédzser Zooey (Kiara Glasco) – ő természetesen apja nyomdokában jár a fémzenék iránti őrületes rajongásával. A kis család éppen egy új házat vásárol, amely azért bizonyul olcsó vételnek, mivel évekkel ezelőtt egy komoly kettős tragédia történt benne. Sajnos azonban az új ház nem várt gondokkal jár: a család körül kezd el ólálkodni a teljesen őrült és eszement Ray (Pruitt Taylor Vince), akinek vastagon benne volt a keze az ingatlan előző lakóinak a halálában.

Ez a mozi alapvetően a művészet (konkrétan a metálzene és a festészet) és az ördög, valamint a vallás kapcsolatát és esszenciáját boncolgatja, mégpedig meglehetősen összetett, és különleges formában.

Aki arra számít, hogy Byrne megfejtése a témára annyi, hogy a metál az ördög eszköze, az nagyot téved, direktorunk ugyanis kicsit komolyabban veszi ezt a történetet.

Sem a fémzene, sem a festészet nem bizonyul kifejezetten gonosznak a filmben, inkább csak mindkettő egy átadó közeg, eszköz, csatorna, egyes esetekben pedig fegyver, illetve briliáns csapda. Azt, hogy mire használják hőseink, az éppen aktuális szituáció, és az dönti el, hogy mennyire tudnak a karakterek ellenállni a gonosz szirénhangjának.

Jesse festményei tökéletes bepillantást engednek számára az ördög terveibe – viszont azalatt az idő alatt, amíg totális transzba esve fest, a sátáni machinációk beteljesedhetnek. Ray maximum hangerőre feltekert gitározással próbálja elnyomni magában a démoni hangokat – amikor ezt a „gitár-talizmánt” átadja Zooey-nek, teljesen lemond az ellenállásról, és átengedi magát a gonosznak, de tényleges „fegyvert” is ad a család kezébe.

Jesse pénzt tudna keresni, ha eladná az ördögi festményt, ám a galériatulajdonossal való konyakozás során majdnem tragédia történik: minden érmének két oldala van ebben a produkcióban, a sátán ugyanis minden helyzetben ott bujkál. (Mint a tényleges életben is.)

Ha már fémzene, ebben a filmben a soundtrack bizony kegyetlenül méregerős lett (már ha szereted a metált).

Az első meglepetés akkor ért, amikor a gonosz agyrepesztő sustorgásában felfedeztem a mi derék, Csihar Attila nevű basszistánk magyar nyelvű (!) kántálását, és drone metal bandája, a Sunn O))) pincemély gitárzörgetéseit. Aztán ezek után a thrash metal nagyágyúkkal (Metallica, Slayer, Pantera, Cavalera Conspiracy) rendesen megszórt zenei aláfestés még kegyetlenebbre emeli a produkciót.

Szerencsére Michael Yezerski zeneszerző eredeti filmzenéje sem keltett csalódást, a zúzást ellenpontozó egyházi dallamok pedig egészen egyszerűen elképesztő hangulatot teremtettek.

Produkciós szempontból egyébként sem nagyon lehet belekötni a filmbe, a színészek alakítása minden esetben nagyszerű és hiteles, a fényképezés és a vágás tanítani való, és természetesen a dramaturgiai szempontok is megfelelően érvényesülnek. Sikerült a feszültség megteremtése is, az ördög jelenléte belengi a vásznat, és így persze az elménket is (a mozi- és a festővásznat is), annak ellenére, hogy tényleges valójában nem lép színre az öreg patás.

Szintén bravúros, hogy a készítők úgy tudtak fájdalmas fintorokat csalni az arcomra, hogy a mozi explicit képi erőszakot csak abszolúte minimálisan tartalmaz.

Nos, bár a mozi fináléja olyan menő lett, hogy arra egyedül az „metálorgazmikus” lehet a megfelelő szó, a film végén mégis volt némi apró hiányérzetem.

Én egy kicsivel több ügyes csavart, kicsivel „okosabb” megfejtést, és valamivel szerteágazóbb, emberközpontúbb történetet még el tudtam volna képzelni ebben az alapvetően igen profin tető alá hozott produkcióban. Megelégedésem tehát nem teljesem tökéletes, lehetett volna ebből-abból egy kicsivel még több – de így is a jobbak közé tartozik.

A zene alatt pedig a fotelem vitustáncot járt.