A lényeges politikai cselekményszálakat, összefüggéseket nem mindig tudtam követni. Mármint ez nem a sorozat hibája. Távol is áll tőlem a politikának ez a fajta ádáz, könyörtelen, versengésben, intrikákban és elnyomásban gazdag világa (persze Obama elnök is nyilatkozta a sorozat kapcsán, hogy a valóságban nem ilyen izgalmas az élet a Fehér Házban), aztán inkább az angol nyelv gyakorlása miatt néztem, ami időnként el is vitte a fókuszt a cselekmény mélységeiről. Kétségtelen, voltak olyan karakterek, drámai szálak, amelyeket érdekesnek találtam, tudtam azonosulni morális dilemmákkal; a ridegséget, lelketlenséget tükröző (ál)arcok mögül csak-csak felsejlettek az érző-vérző emberi lelkek.
Hirdetés
Vigyázat, spoileres beszámoló!
Ez azon ritka történetek egyike, ahol a főszereplők, főhősök utálatosak, és én nézőként a mielőbbi vesztüket kívánom. Francis karaktere ambivalens, ellentmondásos érzéseket keltett bennem, Kevin Spacey színészi alakítása mindenesetre magával ragadott.
A 4-5. évadoknál kezdtem unni a sorozatot, de azzal, hogy Spacey-t "kirúgta" a Netflix, vált igazán súlytalanná számomra a cselekményvezetés, a 6. évad első epizódjainál fogalmam sem volt mit akarnak kihozni a készítők a sztoriból, kicsit esetlennek, erőltetettnek éreztem az egészet.
Claire karakterét, tehát Claire-t mint nőt, mint feleséget, mint politikust és vezetőt egyáltalán nem tudtam szeretni, tisztelni a vége felé. Azzal, hogy megölte Tom Yates-et, nálam végleg kiesett a pixisből, de eleinte, az első pár évadban még megmagyaráztam magamnak, hogy talán ott lappang benne a becsületesség, tisztesség, hogy inkább áldozat, semmint bűntárs, és hogy idővel megelégeli ezt az életet Francis oldalán. Ugyanez a reményem, bizalmam fűződött Doug-hoz is.
Leginkább Doug és Tom Hammerschmidt karaktereit szerettem, bár Doug is akkor okozott igazán csalódást, amikor - tépelődés, lelki vívódás ide vagy oda - hidegvérrel meggyilkolta Rachel-t, azt a lányt, akihez tudott kötődni, ragaszkodni (persze Frank-en kívül, és persze nem úgy...) akiben meglelhette - szerintem - egyszerre az anyját, a nem létező gyermekét, és a szerelmét (ámbár reménytelenül, viszonzatlanul), vagy épp a potenciális szeretőjét. Persze ez beteges, toxikus kötődés, mégis nagyon emberi, ahogy megszenvedte a hiányt, a vágyat, az önmegtartóztatást, és átfordult egyfajta önsanyargatásba, önsorsrontásba. Érzékeltem a hatalomvágyat, az önzőséget, perverzséget, mégis látni véltem, hogy ott parázslik a szíve mélyén a tiszta szándék, a becsület, az emberi méltóság és szabadság tisztelete, a segítő szándék, a gondoskodni vágyás, hogy a szeretetét valamiképp kifejezze. Tanulságos volt az a jelenet, amikor az AA gyűlésen erről beszélt, mit jelent neki a lány. Gyenge, törékeny, érző férfi, aki épp attól vált erőssé és tiszteletre méltóvá a szememben, hogy voltak ilyen érzései, belső harcai, illetve, hogy ki tudta mondani. Az érzései, a fájdalma, a szenvedése önmagában sosem tesz bűnössé egy embert, de hogy mit kezd velük, milyen tettekre váltja, az már a felelőssége, és Doug ebben elbukott, nem is védem. Az, hogy a végletekig ennyire lojális volt Frank-hez, hogy tűzön-vízen át védte és támogatta, nehéz megértenem. Claire esetében ugye voltak visszatekintő jelenetek a gyerek- és tinédzser korába, Doug-nál is megnéztem volna ilyeneket, amelyek magyarázatot adnának arra, hogy miért lett belőle ennyire elbaltázott felnőtt, de az ilyenfajta rejtélyesség, ami őt övezte, talán illett is a karakteréhez. A sorozat vége felé már utalások történtek arra, hogy képes feladni magát, a harcot és a menekülést, vállalni és elszenvedni a bűnei következményeit.
Visszatérve Hammerschmidt-re, nagyon szurkoltam neki és a társainak (Lucas, Janine), hogy bizonyítékokat találjanak, megbuktassák Franket és az Underwood-kormányt.
Tulajdonképpen az egész sorozat alatt azt vártam, és főként ez tartotta bennem fenn a feszültséget és az érdeklődést, hogy valahogyan végre összedőljön a Kártyavár: leleplezzék, elítéljék, vasba verjék Franket és a bűntársait, elsősorban a gyilkosságok miatt, hogy mindenki méltó módon megbűnhődjön. Ez a fajta igazságszolgáltatás végül is nem következett be, bár Frank és Doug halála valamiképpen az volt, ha lehet ilyet mondani.
Kissé személyesebb megjegyzés: Voltak szimpatikus és szemre is vonzó női karakterek: főleg Zoe és LeAnn, kissé Janine, Jackie és Rachel is, de ha a másik végletre kell példát mondanom, nekem Claire volt az, akiben semmi vonzót, természetest, kellemest nem találtam.
Még egy személyesebb kitekintés:
A Kártyavár szó nagyon megtetszett, ahogy néztem a sorozatot az elmúlt egy-másfél hónapban, kissé párhuzamot vontam a saját életemmel. Természetesen nem olyan súlyos dolgokra gondolok, amik a sorozatban történtek. Nem csak intézmények, struktúrák, politikai rendszerek és karrierek dőlhetnek össze, hanem az embernek a saját, privát élete is.
Lehetnek olyan eseményláncolatok, akár évekig tartó időszakok, minekutána az ember élete Kártyavárként óhatatlanul és sorszszerűen összeomlik, például mert a történet elején, egy adott ponton nem valid, nem őszinte motivációkra épített, mert menekülésből, gyávaságból, tudatlanságból, önismeret hiányából, éretlenségből adódóan rossz döntést vagy döntések sorozatát hozta meg, nem a megfelelő útra lépett rá, nem a megfelelő szemléletet, hozzáállást választotta és követte, becsapta önmagát is, viseli ennek terhét, a veszteségélményeket és a bűntudatot.
"Kétféle fájdalom létezik: az a fajta, ami erőssé tesz, és a haszontalan fájdalom, ami csak szenvedésből áll."
89 Kártyavár (2013)
Frank Underwood legfőbb vágya, hogy a Fehér Házban kapjon meghatározó szerepet. Az ígért külügyminiszteri pozícióba azonban az elnök mást ültet, mellyel kivívja Frank... több»
Szereplők: Kevin Spacey, Neve Campbell, Kate Mara, Mahershala Ali, Ellen Burstyn
