Hatások hang nélkül

2018.05.24 10:09 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 284x

1

A Hang nélkül esetében egy igazi meglepetésről beszélhetünk, amely ékes iránymutatója lehetne minden kis költségvetésű horrornak/thrillernek. A koncepciója pofonegyszerű, de a hatásmechanizmusai annál jobbak: lehetőség szerint ne csapj zajt, különben levadásznak a hangra érzékeny, s egyben ocsmány lények, s neked annyi. Ennyi, és ezt nem is lehet/kell túlragozni. Az viszont már a minimális rendező tapasztalattal rendelkező John Krasinski (és persze a jól kidolgozott forgatókönyv) érdeme, hogy ebből képes volt egy feszültséggel teli, valódi horrorként funkcionáló alkotást kreálni, amelyben az ijesztgetések mellett a szülői önfeláldozás metaforája még inkább hangsúlyos. A teljes csendből egészen hirtelen vált a film olyan hangeffektekre, amely szó szerint a néző zsigereibe hatol (s hiába hiszed azt, hogy fel vagy ezekre készülve, mégis olyan hatással bírnak, ami rendesen odaszegez a fotelhez, s pillanatok alatt eléri azt, amit egy vértől csöpögő horror képtelen: feláll a szőr tőle a hátadon).

Valamikor a jövőben járunk, amikor az emberiséget elsőre legyőzhetetlennek tűnő teremtmények tartják rettegésben, amelyek egy kisebb csettintésre is azonnal támadnak. A túlélők egyetlen reménye az, ha mindenféle zajt kiiktatnak mindennapi életükből. Ezt a képességet a főszereplő család szinte tökélyre fejlesztette. Igaz, ennek megvolt a maga ára: a legkisebb gyermekükkel épp egy ilyen támadás végzett (SPOILER ebben a tekintetben az Az-hoz hasonlóan húzott egy merészet a film, s már a film első negyedében feláldoz egy gyermeket, amihez azért kell némi bátorság SPOILER) , csakhogy egy újabb bonyodalom üti fel a fejét: az anya szülni fog, amelyet a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetünk csendes műveletnek…

A film egyik legfőbb erénye, hogy már az elején lefekteti a játékszabályokat: azonnal egy tragédiával indít, megteremti azt a fojtogató érzést, amely várni fog ránk, s abból nem is enged, amíg a stáblistáig el nem jutunk. A Hang nélküliség eszközrendszere remekül működik (igen, jelbeszédre és suttogásra kell számítani, de ne ijedjünk meg, felirat lesz), és külön pozitívum a szülők karakterének kidolgozottsága. Ennél a pontnál viszont nem mehetünk el szó nélkül Emily Blunt és Krasinski mellett, s lám mennyit jelent, ha valaki egy forgatás során a feleségével játszik együtt. A két fél közötti bensőséges viszony már pusztán abból átjön, ahogy egymásra néznek, ezáltal pedig az egymásért való önfeláldozást is sokkal hitelesebbnek érezzük. És itt vissza is kanyarodhatunk a fenti gondolathoz: a filmbéli apa és anya minden egyes mozdulatával, gesztusával azon fáradozik, hogy családja túlélje ezeket a megpróbáltatásokat, ez a legfőbb motivációjuk, akárcsak bármely szülőnek a való életben. Márpedig a legkisebb hibának, oda nem figyelésnek (a filmben egész konkrétan: zajnak) végzetes következményei lehetnek, amelyet senki nem szeretne átélni. Ebből a szempontból pedig épp az ominózus szülési jelenetsornál jutunk el a csúcsra, ahol szabályosan azt lehet érezni, hogy az eddig felgyülemlett feszültség minden erejével a nézőre nehezedik.

Minden erénye ellenére azért a Hang nélkül sem mentes kisebb-nagyobb bakiktól, amelyek épp a papírvékony koncepcióból erednek. Itt viszont SPOILER! következik: amikor a család hazafelé tart a film elején, s a biztonság a legfontosabb, miért a legkisebb gyermek a sereghajtó? Hogyan tudott az a szülés ilyen gyorsan lezajlani? Ha annyira fontos a csend, miért egy kukoricaföld mellett él a család? Hogy nem vette észre senki azt a nyamvadt szeget a pince lépcsőjén? Ha a lények valóban csak a hangra mennek, akkor miért nincsenek a vízesés környékén? SPOILER! vége. A legérdekesebb kérdés mégis a lezárása: a magam részéről egyrészt sete-sutának éreztem, másrészt pedig egy folytatás lehetőségét is megalapozza. Abban viszont kételkedek, hogy ez az eredetiség ki fog tartani még egy film erejéig, de ne legyen igazam.

Ha összegezni akarom a látottakat, akkor azt mondhatom, hogy a Hang nélkül egy piszkosul hatásos film, amely hatékonyan használja ki lehetőségeit (még ha egy-két logikai bukfencet el is követ), s a zsánerbeli hatásmechanizmusaival is képes élni, miközben a szülői önfeláldozás paraboláját viszi végig alig 90 percben. Összességében jó lett, ám az említett bakik és a lezárása miatt nem nevezném igazán jónak, amelyet egy kicsit sajnálok is.