Sosem jó előjel, ha egy film kapcsán sokáig csak a pótforgatásokról és a premierdátum tologatásról szólnak a hírek. Nyilvánvaló, hogy egy hollywoodi stúdió sem akar (szándékosan) fércmunkát kiadni a keze közül, s amolyan „mentsük, ami menthető” címszóval bevállalják az előbb említett rossz ómeneket, s még ha kivételesen is, de elő-előfordul, hogy egy egész korrekt végeredményt kapunk. A 2019-es Hellboy reboot nem ez az eset.
Annak idején szinte az összes rajongó epekedve várta, hogy elkészüljön az a bizonyos harmadik Pokolfajzat-film Guillermo del Toro rendezésében és Ron Perlman főszereplésével. Az évek teltek, s a projekt szempontjából három legfontosabb személy, vagyis del Toro, Perlman és Mike Mignola, az alapot jelentő képregények alkotója még maratoni beszélgetés(eke)t is lefolytatott annak érdekében, hogy megvalósulhasson a saját Hellboy-mozijuk, ám ez több tényezőnek köszönhetően meghiúsult (értsd: mocskos bevételi adatok). Aztán jött az a bizonyos utolsó csapás, a reboot gomb megnyomása, azaz a világ leghíresebb paranormális nyomozója egy új megközelítésű történetet kapott, hozzá pedig egy új rendezőt, s egy új főszereplőt is.
Jelen film alapkonfliktusát egy középkorból származó monda jelenti, amikor is Artúr király legyőzte a galád Nimuét, a „Vérkirálynőt”, s a testrészeit Anglia egymástól a lehető legtávolabb eső pontjaiba szállíttatta, ám röpke 500 év elteltével néhány gonosz alak (a Vasorrú Bába és egy nagyra nőtt, beszélő varacskos disznó) feltámasztja őt holtából, s ha már a királynő feléledt, akkor már a korábbi világhódító ambícióiról sem óhajt lemondani.
Eközben Hellboy Mexikóban tengeti életét egy balul sikerült küldetés után, mígnem újabb megbízatást kap, s Angliában az Ozirisz társasággal egy óriás vadászaton kell részt vennie. A vérben úszó óriásölés után lesz két társa is Alice és Daimo személyében, akikkel karöltve veszi fel a harcot Nimuéval, hogy megállítsa a világvégét. Két csihi-puhi között azonban Hellboy múltjáról is kiderül egynéhány dolog, így a főhősnek a saját identitásának problémáival is meg kell küzdenie.
Az új Hellboy-film kapcsán azért is vagyok bajban, mert szerettem volna kedvelni ezt a filmet. A figurát, a képregényeket, del Toro mozgóképeit, valamint az animációs filmeket is bírtam, s bizakodásra adott okot az is, hogy a reboot R besorolást kapott, így – akárcsak a Logan vagy a Deadpool esetében – az alapanyagra is jellemző brutalitást és a szabadszájúságot úgy kapjuk, ahogyan azt kell, vagyis bárminemű finomkodást mellőzve.
Ez első körben nagyon is jó lenne, de a feltételes mód jelen filmnél hangsúlyosan indokolt: Neil Marschall verziója ugyanis olyan mértékben pörgeti túl az erőszakot, olcsó és hatásvadász effektekkel megspékelve, hogy az már tényleg bántó. Itt nemes egyszerűséggel nem létezik úgy akciószekvencia, hogy valakinek ne tépnék le a fejét, vagy szúrnák ki a szemét, ne folyjon megvadult folyó módjára a vér, vagy ne repülnének egyfolytában a belsőségek. A sokadik ilyen jelenet után pedig az ember (rendelkezzék bármilyen befogadói attitűddel) egyszerűen már csak röhög a látottakon.
De a vizuális megvalósítás mondhatni a legkisebb gond, ugyanis a film összevissza kapkod, s képtelen arra, hogy egyes jelenetei között érdemi kohézió legyen, s hasonló a helyzet a karakterépítéssel. A mellékszereplők jönnek és mennek, akiknek a főszereplőhöz való viszonyáról csak gyenge magyarázatokat kapunk egy-egy dialógus vagy flashback formájában (arról már nem is beszélve, hogy Hellboy két új társa, Alice és Daimo karaktere mennyire vérszegényre sikeredett), a dramaturgia szempontjából fontos jeleneteket elbagatellizálják, miközben kevésbé fontos jelenetsorok kapnak hosszú perceket (az óriásvadászos jelenetsor például hiába sikerült látványosra, valamint a szó szoros értelmében véresre, érdemben a cselekményt nem lendítette előre).
A színészek közül talán David Harbour járt a legjobban, elvégre amit ebből az egészből menteni lehet, azt megteszi, de tegyük hozzá gyorsan, hogy a csapnivaló szövegkönyvből csodát ő sem tudott kihozni. Ian McShane és Milla Jovovich viszont szemmel láthatóan feszeng a rájuk aggatott szerepeiktől (azok a CGI-megoldások, jajj…).
Kapkodás és görcsösség, ezek jellemzik Neil Marschall rendezését, amely bár nagyon képregényhű kívánt lenni, s kellőképp elvonatkoztatni az előző két mozitól, de képtelen arra, hogy a három füzetből származó történetet egy koherens egészet jelentő filmmé kovácsolja össze, s leginkább azt a benyomását kelti, mintha a jeleneteit csak úgy random pakolták volna egymás után (az időközben keletkezett hézagokat pedig egy tessék-lássék magyarázat formájában kívánták kitölteni).
Egy olyan filmet kaptunk, ami minőségét tekintve inkább VOD-os platformot érdemelt, ám a gyártási költségei miatt muszáj volt moziba küldeni. Nagy kár, pláne abban a tekintetben, hogy a címszereplő képregényes debütálása pont 2019-ben ünnepelte 25 éves évfordulóját. Márpedig egy ilyen figura egy ennél a filmnél sokkal dicsőbb jubileumot érdemelt volna.
56 Hellboy (2019)
akció | fantasy | horror | kaland | sci-fi
A kultikus képregény szerzője, Mike Mignola egy még pörgősebb, látványosabb és véresebb filmet készített a Trónok harca és A kilencedik légió rendezőjével, Neil Marshallal... több»
Szereplők: Milla Jovovich, Ian McShane, Stephen Graham, David Harbour, Thomas Haden Church
