„Ami összeköt minket”
Cédric Klapisch, a Lakótársakat keresünk, megint keresünk, meg még mindig keresünk, vagy hogy volt c. filmek rendezője ismét nekifutott, hogy felmutasson nekünk valamit, és egy hosszú családregényt kaptunk. Két kávét ittam a film előtt fél órával, de nem mindig volt elegendő.
Juliette, Jean és Jérémie testvérek, egy végeláthatatlan, a legnagyobb villányi és szekszárdi szőlőbirtokokat többszörösen felülmúló méretű szőlészet örökösei. Anya öt éve, apa nemrég csekkolt ki. Jean Ausztráliából érkezik, a testvérek között feldolgozatlan feszültségek vannak. „Ami összeköti őket”, az a birtok, közösen öröklik meg, így egyik se tudja elpasszolni a részét a másik két testvér beleegyezése nélkül.
Matematikailag érdekes, hogy ez az elképesztő méretű és szanaszét gépesített pincészet a hagyatéki ügyvédnél történt beszélgetés szerint kb. évi 60 ezer eurót hoz a konyhára, ami alsó hangon is valószínűtlen, nevetségesen alacsony szám (egy fél budapesti kislakás ára). Mindegy, higgyük el. Ezzel szemben az ingatlanpiacon állítólag 6 misit tudna a három testvér felmarkolni a földért, ezen azért eldilemmáznak. Bár az se egy bazi nagy szám, az örökösödési illeték, ügyvédi stb. kiadása után testvérenként marad annyi belőle, amiből tudnak venni 1-1 háromszobás lakást Marseille valamelyik algériai lakosságú lakótelepén. Na jó, túloztam, talán Párizs jobb környékén is. Azért az még nem az a végeláthatatlan gazdagság. Lehet, hogy nem akarták a nézőket túl magas számokkal elidegeníteni, melyik néző akar vagyonokkal kitömött burzsujok lelki problémáival azonosulni, pláne ha az a néző francia, ők a mai napig nagyon büszkén élik azért meg azt, hogy annak idején szociális alapon hatalmasat mentek a guillotine-nal.
Különösen komolyan azonban nem merül fel az eladás lehetősége egy darabig, mert érzelmileg túlságosan is kötődik a három gyerek a múltjuk e darabjához, ahol az apjuk hátulgombolós koruktól arra kondicionálta őket, hogy majd vegyék át tőle a vállalkozást. Sajnálatos, amikor a szülők dinasztikus szemlélettel meghatározzák a gyerekeik felnőttkori mozgásterét. A film végére megfigyelhetjük, mennyire volt sikeres a kondicionálás.
Némi szociológiai csemege is akad, mert a francia társadalom három évszázada berögzült kollektivista közös lélekérzésének lenyomatai gyakran figyelhetők meg a filmben: pl. amikor a szüretelő idénymunkások széthajigálják a szőlőt egy nagy szőlőcsatában, és Juliette számonkéri a főhülyét, akkor a főhülyének áll feljebb, miközben burzsoázik, hallatlan. A szomszéd borász ráküldi a szüretelő embereit a testvérek birtokára (értsd: lopja a szőlőjüket), aztán kiakad, amikor rászólnak, hogy ne lopjon. Meg ilyenek. Munkaadó vállalkozóként agybajt kapnék egy ilyen környezetben.
A többire nem nagyon emlékszem, kicsit olyan volt, mintha Villányban hátramentem volna az egyik főutcai borozó mögé, és belekukkoltam volna a Bock, Tiffán, Wunderlich vagy teszem azt, Günzer család nem túl épületes és érdekfeszítő magánéletébe két óra hosszat. Azt is nézhettem volna helyette, ahogy itt március elején a kertemben fakadnak a rügyek, csak ahhoz már sötét volt így este. De egy fejlámpával az is lett volna ennyire izgalmas.
75 Ce qui nous lie (2017)
Jean évekkel ezelőtt elhagyta szülővárosát. Amikor hírt szerez apja betegségéről, hazatér. Rá és testvéreire, Juliett-re és Jérémie-re hárul a családi szőlőültetvény... több»
Szereplők: Eric Caravaca, François Civil, Florence Pernel, María Valverde, Bruno Raffaelli
